Radnai Béla 1911-ben, a város polgárainak közadakozásából készült Petőfi szobra annak idején alig tíz esztendeig állhatott Pozsony központi terén. Trianon után lebontották, raktárba „száműzték”, és csak az 1950-es évek valamelyikében (ugyanis nincs megbízható adat arról, mikor is állították fel a költő szobrát) több évtizedes viszontagságok után a ligetfalui parkban állították fel újra, de akkor már egy lakatlan, védtelen helyen, ahol számtalanszor megcsonkították. A pozsonyi magyarok,a hatalom részéről úgy-ahogy megtűrve itt idézhették fel március 15. eseményeit egészen 2002-ig.
2002-ben alakult meg a Petőfi-emlékmű áthelyezését intéző bizottság. A politikai hátszelet nagyban erősítette, hogy a magyar polgári kormány a kezdeti években a korábbinál jobb kapcsolatot tudott teremteni a Dzurinda-féle jobbközép kabinettel, az Esztergomot Párkánnyal összekötő Duna-híd újjáépítése egy időre „közelebb” hozta egymáshoz Pozsonyt és Budapestet, és Csáky Pál személyében magyar nemzetiségű alelnöke volt a szlovák kormánynak. Ennek a körülménynek köszönhetően Pozsony pénzzel is támogatta a kulturális „projektet” – amint a magyar Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és a Határon Túli Magyarok Hivatala is hozzájárult a költségekhez –, de a város magyar polgárai és a felvidéki magyarok önzetlen támogatásából is milliós összeg gyűlt össze a tetemes restaurálási számlára. Mindenképpen megemlítendő a szlovák kormány kulturális miniszterének, a művelt és a magyar irodalommal jó kapcsolatban lévő Rudolf Chmelnek a segítőkészsége is
2003. március 15-én már a felújított, a Medikus kertben felállított Petőfi-szobor körül, annak újraavatási ünnepségén emlékezhettünk meg a magyar forradalom és szabadságharc évfordulójáról. Az összegyűlt mintegy kétezer ember nemcsak a forradalom 155. évfordulóját és nemcsak a költő születésének 180. jubileumát, hanem a szobor méltó „sorsfordulóját” is ünnepelték. Petőfi szobrát ismét közadakozásnak, szlovák és magyar kormányzati támogatásnak köszönhetően restaurálhatták és állíthatták fel ismét Pozsonyban, ahol a kétnyelvű ünnepségen igen szép számban voltak jelen ismert szlovák közéleti személyiségek is. Korábban erre nem volt példa.
Csáky Pál, a szlovák kormány miniszterelnök-helyettese, az esemény ünnepi szónoka arról beszélt, hogy március üzenete az „önbecsülés belső támaszát kínálja nekük”. Történelmünk arra tanít bennünket, hogy egyénként és közösségként csakis azok lehettek sikeresek, akik vállalták a saját értékeiket, azt a tudást és azt az értékhalmazt, amelyet elődeiktől kaptak és vittek tovább. „Sem egyént,sem közösséget nem érhet nagyobb csapás a meghasonlásnál, az önmagunkba vetett hit elveszítésénél. Ettől az értékvesztéstől óv meg bennünket 1848-1849 öröksége s ad máig erőt mindennapi küzdelmeinkhez. Máig emlékeztet a kötelező parancsra: vállalni önmagunkat” – fogalmazott Csáky. Felidézte: a Világost követő sötét Bach-korszakban és utána is milyen elevenen hitt a nemzet abban, hogy Petőfi nem halt meg, hogy él és egyszer majd visszatér. „A lelkek legmélyén a legnehezebb időkben is ott élt a csodávárás igénye, a bizonyosság, hogy a magyar szabadság eszméje halhatatlan, hogy búvópatakként minden történelmi megpróbáltatás idején és sorsfolduló újból és újból a felszínre tér, hogy beteljesítse igazát. S aki hisz, aki önmagában is képes hinni, annak a hite beteljesül” – hangoztatta Csáky, emlékeztetve arra, hogy Pozsonyban évtizedeken át csak egy maroknyi ember merte hinni, hogy a sokszor meggyalázott Petőfi-szobor visszatér méltó helyére. „Íme, visszatért, az álom beteljesült.”
Kiss Péter, a magyar kormány kancellária-minisztere felidézte: 1848-ban mi magyarok „az akkori Európa leghaladóbb törekvéseihez csatlakoztunk, a szabadság, az emberi és nemzeti méltóság örök értékei mellé köteleztük el magunkat”. Mint mondta: „Az idei március idusa itt Pozsonyban nemcsak a magyarok, hanem a multikulturális Szlovákia magasztosan lelkesítő közös ünnepe is. Rövidesen egyszerre és együtt lehetünk tagjai az egységesülő Európának”, fel kell hát készülnünk erre az újfajta közös létre, mely bízvást igen kedvező feltételeket nyit a szlovák és a magyar nép számára, olyan távlatokat, határon átívelő kapcsolatokat, amilyenekről „nem is olyan régen még csak álmodni sem mertünk” – mondta beszédében a magyar politikus.
Rudolf Chmel szlovák kulturális miniszter, irodalomtörténész, a magyar-szlovák kapcsolatok avatott kutatója, egykori budapesti csehszlovák nagykövet hasonlóképpen az eleve közös európai polgári kultúra egységének újraépítéséről beszélt, melyben nekünk a nyugati és a keleti kultúra között még fennálló „viszályok tompítása” lesz a feladatunk, s tennünk kell azért, hogy a új közép-európai párbeszéd keretében „ne a lenézés, a kikerekesztés, ne a kultúrfölény” szelleme, hanem a kulturális kohézió, az együttélés és együttműködés eszméje legyen a meghatározó.
Peter Ciernik, Pozsony-Óváros polgármestere szerint a pozsonyi Petőfi-szobor üzenet is a közös Európa felé. Közös volt a múltunk és most az egyesülő Európában karnyújtásnyira van a közös jövőnk is. A hajdan háromnyelvű Pozsonyban, a nemzetek együttélésének jelképében ez a szobor most előre mutat, jelzi, hogy a közös Európa előhírnnöke akar lenni.
A Petőfi-szobrot felavatása óta rendszeresen éri támadás. A kard markolatát először 2003 októberében törték le, a kár akkor 20 ezer korona volt. 2007 áprilisában ismeretlen tettesek levágták a költő és a múzsáját jelképező szoboralakok kezét, és a március 15-e tiszteletére néhány héttel korábban a szobornál elhelyezett koszorúkból a szlovák nemzeti jelképet formáló kettős keresztet formáltak, amelyet gyakran a szélsőséges csoportok használnak provokációként.