A Magyar Királyság és a Kárpát-medence egyik stratégiai pontján emelkedő Pozsonynak minden korban fontos katonai jelentősége volt. Habsburg királyaink ennek megfelelően igyekeztek folyamatosan komoly helyőrséget tartani a városban. A katonákat – újkori szokás szerint – a polgári lakosság volt kénytelen “vendégül látni” házaiban, étellel, szállással ellátni a bakákat és tisztjeiket. E komoly tehertétel alól szabadult fel Pozsony lakossága, amikor 1763-ban, minden bizonnyal Franz Anton Hillebrandt tervei szerint, felépült az új kaszárnya.
A téglalap alaprajzú, két emeletes, nyereg tetős, cseréppel fedett kaszárnya, amely korának legnagyobb, ilyen célú épülete volt a birodalomban és két teljes gyalogezred elszállásolására volt alkalmas, középen hatalmas udvart zárt körbe, amely az egységek kiképzésének helyszíne volt. Az egyszerű, praktikus szempontokat figyelembe vevő, szimmetrikus kialakítású, barokk kaszárnya belső homlokzataihoz illeszkedő körfolyosók íves árkáddal néznek az udvarra.
A hatalmas épület – amely a Duna közelsége miatt kapta a “Vizi” nevet – nem csak kaszárnyaként, de börtönként is üzemelt. 1805-9. között a napóleoni háborúk foglyai sínylődtek itt, 1848-ban a magyarok, míg 1849-ben, a város Habsburg kézre kerülése után pedig a császáriak politikai foglyai raboskodtak falai között. Itt töltötte utolsó estéjét báró Mednyánszky László honvéd ezredes, Lipótvár hős parancsnoka, akit a vár feladása utáni hadbírósági tárgyalás halálra ítélt és akit végül – Gruber Fülöp tüzér hadnaggyal együtt – Haynau akasztatott fel a pozsonyi Szamárhegyen 1849. június 5-én. Raboskodott a Vizi kaszárnya falai között Madách Imre is.
1871-től a Bécsből idehelyezett 72. gyalogezred lakta a kaszárnyát, melynek zenekarában Dohnányi Ernő is megfordult, karmesterként. 1918. nyarán az I. világháború végjátékának idején katonai zendülés tört ki a laktanya falai között. Miután Trianonban a várost az újonnan kreált csehszlovák államnak adták, az új hatalom az épületet M. R. Štefánik tábornokról nevezte el és különféle műszaki alakulatokat helyezett el benne. Miután a helyszín katonai jelentőségét elvesztette, 1940-ben a város – a rakparti út szélesítésére hivatkozással – a kaszárnya Duna felé eső déli szárnyát lebontatta. A II. világháborút követően az állami tulajdonú épületet a Szlovák Nemzeti Galériának juttatták, ezen intézmény használja ma is. Dunai homlokzatát “kiegészítették” egy arányait tévesztett, “modern”, valójában inkább ormótlan és oda nem illő, új szárnnyal, amit Vladimír Dedeček tervei szerint, 1969–1977-ben húztak fel. E szárny földszintje “hiányzik”, így ma ez alatt besétálhatunk a galéria udvarába.