„Gyökeret verve, megfeszülten, kemény nyakán okos magyar fejével előre tekintve áll a Vashonvéd. A kárpáti harcok oroszlánja, miután megszerezte az egész világ bámulatát, most idehaza is megkapta a glóriát. Pünkösd ünnepén a mi városunkban állítják fel legelső szobrát. A történelembe már beleírta a nevét, most művészi formákba testesítve is megörökítjük a jövő számára.“ Ezekkel a meglehetősen patetikus hangvételű sorokkal indul a Nyugat-magyarországi Híradó 1915. május 23-i száma. De mi is volt pontosan ez a bizonyos vashonvéd? Hol állították fel? Hová tűnt?
A pozsonyi vashonvéd a „nemzeti áldozatkészség szobrainak“ népes családjába tartozik, pontosabban a történelmi Magyarországon ennek a családnak az alapítója. Az első ilyen jellegű szobrot Bécsben állították fel 1915. március 6-án a Schwarzenberg téren. Alkotója Joseph Müller volt, az ötlet pedig Theodor Hartig gróf, Ferenc Ferdinánd egykori tengerészadjutánsától származott. Egy középkori lovagot ábrázolt, s a „Wehrmann in Eisen“ nevet kapta. A fából készült szobrot a közönség volt hivatott átalakítani „vasvitézzé“– a hazafias érzelmű polgárok szöget vagy fémpikkelyt vásároltak, amit aztán saját kezűleg verhettek bele a műalkotásba. A befolyó összeget jótékonysági célokra fordították, legtöbbször a hadirokkantak megsegítésére. Az ötlet abból az Európa-szerte elterjedt szokásból eredt, hogy a nevesebb városok bizonyos pontján álló fába a vándor-mesterlegények szöget vertek be annak emlékére, hogy megfordultak ott (Magyarországon az ilyen fákat „vastuskónak“ nevezték).” Bécsi mintára nemcsak Ausztria és Magyarországon városaiban kezdtek gombamód szaporodni a „nemzeti áldozatkészség szobrai“ az első világháború kezdeti éveiben, de megjelentek a Német Birodalomban (Berlinben magának Hindenburg tábornoknak készítették el a 13 méter magas és 26 tonna súlyú alakmását fából!), továbbá Törökországban, Belgiumban, Bulgáriában, sőt még az Egyesült Államokban is.Magyarországon a legnagyobb ilyen jellegű műalkotást Budapesten, a Deák téren avatták fel 1915. szeptember 12-én. A szobor – Sidló Ferenc munkája – Mátyás király fekete seregének egyik lovasát ábrázolta. Az alkotó a Bécsben felállított páncélos lovaghoz hasonlóan méltó, a „dicső múltból“ vett példaképet akart a honvédek elé állítani.
Ezzel szemben a pozsonyi vashonvéd, Rigele Alajos alkotása, magának a fronton harcoló közkatonának az eszményített alakját formázta meg. Bartal Aurél, Pozsony vármegye főispánja ezt a következőképpen indokolta a szobor avatásakor elmondott beszédében: „Valahányszor e hazában a hősiesség dicsőítésére szobrot emeltünk, a szobor mintáját régi történeti alakokból kellett választani. Ma nem kell hősökért a ködös múltba nyúlnunk, nagyobb hősöket, mint a jelen háború, nem szült történelmünk egyik elmúlt kora sem. Nem a multak páncélos vitézének, a jelen háború hősiességben tündöklő katonájának alakját az ő egyszerű tábori felszerelésében állítottuk fel gyűjtésünk céljára.“ A főispán szónoklatából is kitűnik, hogy a puskájára támaszkodó, magyaros bajusza felett a távolba meredő marcona honvéd szobra nem csupán a civil lakosság áldozatkészségének serkentésére szolgált, hanem propagandaeszköz is volt, amely szándékai szerint segített életben tartani a hátországban a háborús lelkesedést és a győzelembe vetett hitet. Jellemző, hogy a háború utolsó évében, illetve a háború után született emlékművek többsége már gyökeresen különbözik a „nemzeti áldozatkészség szobraitól”, teljesen más hangulatot árasztanak, alakjaik a hősiesség és a halált megvető bátorság helyett a fájdalom, gyász és legyőzöttség benyomását keltik.
A vashonvéd az egykori Séta téren (ma Hviezdoslav tér), a városi színház előterében, a Ganymedes-kút előtt kapott helyet egy kis barokk pavilonban, melyet a Hubert cég adományozott a városnak. A vashonvéd pontos helyéről a Nyugatmagyarországi Híradó korabeli beszámolói illetve az Érdekes Újság 1915. június 13-i számában közölt felvételek tanúskodnak.). Ünnepélyes felavatására 1915. május 23-án, pünkösdvasárnap került sor Izabella hercegnő, báró Hazai Samu honvédelmi miniszter, Bartal Aurél főispán, és persze a kezdeményezők: Bartal Aurélné és Szapáry Ilona grófnők jelenlétében. Az első, aranyozott szöget Izabella hercegnő verte be Ferenc József nevében, miközben a zenekar a Himnuszt játszotta.
A pozsonyiak nem zárkóztak el a jótékonykodás elől: a Nyugatmagyarországi Híradó szerint az első napon 850 szöget vertek be a Vashonvédba, az adakozók bőkezűsége révén pedig aznap estére már 3361 korona gyűlt össze a kasszában, pedig egy szög ára hivatalosan csak 1 korona volt. A „nemzeti áldozatvállalás“ iránt hajlandóságot mutatók emléklapot kaptak, nevüket pedig egy emlékkönyvbe is bejegyezték. A befolyó összeg a pozsonyi és Pozsony megyei hadirokkantak segélyalapját gyarapította. Az alapítvány, melynek fővédnökségét Izabella hercegnő vállalta magára, egy „invalidus otthon” felállítását, valamint a hadirokkantak utókezelésének és továbbképzésének finanszírozását tűzte ki célul. A „humánus célú akció” támogatására más lehetőségek is nyíltak. A Nyugatmagyarországi Híradó egy másik száma arról tudósít, hogy „minden vasár- és ünnepnapon délelőtt 11–12 óráig a pozsonyi honvédzenekar hangversenyez a vashonvéd előtt. Műsor 10 f. a honvéd rokkantalap javára.” Forgalomba kerültek ezen kívül a vashonvéd kicsinyített ónváltozatai is, melyek megvásárlásával szintén hozzájárulhatott a hazafias érzelmű honpolgár a sebesült katonák kárpótlásához.
A szobrot a hűvösebb idő beálltával „téli szállására”, a vármegyeháza nagytermébe szállították, megóvandó az időjárás viszontagságaitól. A nagyközönségnek ugyanakkor továbbra is rendelkezésére bocsátották, így télvíz idején is bárki áldozhatott „szegbeveréssel a humanizmus oltárán.” Tavasszal visszakerült eredeti helyére, a színház előtti pavilonba.
A szobrot 1919-ben a csehek eltávolították, további sorsa ismeretlen. Tíz évvel később Rigele Alajos elkészítette a vashonvéd kőváltozatát, s azt a Pozsonyhoz közeli Gútoron állították fel, mint első világháborús emlékművet. Itt a mai napig megtekinthető.