Az egykori (Duna)Szerdahelyen a korai pogány szokásokat váltva, de Szent László király korától már bizonyosan, a templom köré temetkeztek az ősök. A település legősibb keresztény temetője volt ez a Szent György-templomot körülölelő sírkert. Az 1400-as évek elejétől már okiratok igazolják, hogy egyértelműen állt az a templomot és a temetőt körbefogó magas kőfal, amely által behatárolt terület aztán Szentfundusként (Sacere, neve szerint: szent, azaz sérthetetlen telek, terület), „szerdahelyi várként” őrződött meg a népi emlékezetben (élénken „élve” még a 19. század elejéig). A hagyomány szerint ehhez a falhoz, „várhoz” épült hozzá aztán a település, s mint az elnevezés is mutatja, számos alkalommal védelemül szolgált az ide menekülők számára.
A temető több volt akkoriban, mint sírkert, hiszen nádori és ispáni találkozót is tartottak például itt, de lényegében a templom körül, az „öreg temető” tőszomszédságában volt az a piacozó hely, amelyről lényegében Dunaszerdahely a nevét kapta.
Hogy a kőfal pontosan merre haladt, azt nem tudjuk, de vélhetőleg a mai templom körüli tér nagy részét magába foglalta: talán éppen a mai üzletsorok mentén, egészen a parkolóig benyúlhatott. Tudjuk, hogy állt, amikor 1518-ban mellékhajóval bővítették a templomot, de 1742–43-ban is, amikorra a templomot átépítették, magasították. A kőfal leírását ott leljük az 1780–84 között készült első katonai felmérés térképének megjegyzésében, s olvashatunk róla az 1781-es Batthyány-féle egyházlátogatási jegyzőkönyvben, ahol azt is említik, hogy a falon belül még (a templomtól nem messze) ott állt az Urunk szenvedése kápolna. A vizitáció arról is tudósít, hogy e legrégibb szerdahelyi temetőbe 1780-ban temettek utoljára.
A település változásával egyetemben az évszázadok során természetesen formálódott a Templom-tér is: a 19. század legelején megszűnt a templomot és a temetőt körülvevő téglafal, 1801-ben pedig elbontják az egykori halottas kápolnát.
Érdekes, hogy nemcsak a Szentfundus, de maga a temető emléke is olyannyira feledésbe merült Szerdahely szívének, azaz az óvárosnak a beépülése után, hogy például a Csallóközi Lapok egyik 1928-ban közölt cikkében külön érdekességként írták a következőket: „Középkori temető nyomaira akadtak Dunaszerdahelyen. A dunaszerdahelyi róm. kath. templom környékén a Breuer Salamon-féle ház lebontása közben egy középkori temető nyomaira bukkantak. Eddig számtalan csontvázat ástak ki és a csontok mellett a XII–XIII. századból eredő különféle tárgyakra akadtak.”
Egykor a Szentfundus mellett állt a többszáz éves plébánia is, amelyet ugyancsak „városrendezés” okán bontottak el a szocialista korszakban.