Kassát nem lehet elhagyni Márai Sándor megemlítése nélkül, A gyertyák csonkig égnek szerzője tizennyolc éves koráig élt Kassán, itt született és tanulmányainak egy részét is itt végezte. Akkor költözött Budapestre, amikor egyetemre ment.
Márai így írt szeretett városáról: „A nyári reggel üde és szeles, mint majd mindig a Városban, melynek légjárata a nagy hegyekről ömlik a szűk utcába, s a Tátra felől elhozza a havasi növények és a hideg tavak fanyar-jóízű illatát.”

Az emlékmű annak az utcának a végénél van, ahol gyerekként lakott szüleivel.
A széken ülő bronz szoboralak valamivel nagyobb mint az életnagyság. Előtte bronzból készült másik szék van, mögötte meg egy szürke gránitfal magasodik.
Szobrát 2004. december 11-én avatták fel. A mű Gáspár Péter, felvidéki szobrász munkája. A tér, melyen szobra áll, 2013 óta az ő nevét viseli.
Márai Sándor (eredeti nevén márai Grosschmid Sándor Károly Henrik) Kassán született 1900. április 11-én. Márai életútja az egyik legkülönösebb a 20. századi magyar írók között. Már az 1930-as években korának egyik legismertebb és legelismertebb írói közé tartozott. A kommunista kultúrpolitika 1948-tól igyekezett Márai Sándort elfeledtetni. Amikor azonban 1948-ban elhagyta hazáját, tudatosan és következetesen kiiktatták műveit a hazai irodalmi életből, és haláláig a nevét is alig ejtették ki.
Ez nemcsak emigráns létének és bolsevizmus-ellenességének tudható be, hanem annak is, hogy ő volt a magyar polgárság irodalmi képviselője, s erről az osztályról sokáig semmi jót sem lehetett állítani. Márai azonban a klasszikus polgári eszményeknél értékesebbet nem talált, így kötelességének tartotta, hogy ezeknek az eszményeknek hangot adjon műveiben.
Az 1980-as években már lehetővé válhatott volna munkáinak hazai kiadása, de ő megfogadta, hogy amíg Magyarországon megszálló csapatok tartózkodnak, s nem lesz demokratikus választás, addig semminek a kiadásához és előadásához nem járul hozzá. 1957-től amerikai állampolgár. Utolsó tíz évében San Diegóban él. 1985-től sorozatos családi tragédiák érték: elvesztette Kató húgát, majd Gábor öccsét. Felesége ekkor már félig vak – Márai napjai ekkor már főleg csak ápolásával teltek – Lola 1986. január 4-én halt meg. Az asszonyt elhamvasztották, és az író csónakból az óceánba szórta a hamvait. A csernobili atomkatasztrófa kapcsán élesen bírálta hogy a glasznoszty ellenére a szovjet vezetés megpróbálta eltussolni, veszélyességét agyonhallgatni. A sok tragédia hatására fogalmazódott meg benne az öngyilkosság gondolata: „Két hét előtt vettem itt egy kézifegyvert” – írta utolsó naplójában. Az év november 26-án elveszítette Géza öccsét, a híres filmrendezőt is. Halálát így összegezte: „Emigráns volt, esztendő előtt hazaköltözött. Hazament meghalni. Vagy hazament és belehalt.”
1987-ben már szinte remete módjára, magányossága és előrehaladott rákbetegsége miatt mély depresszióban élt. Látogatókat már alig fogadott. Szőnyi Zsuzsának ezt írta: „Magányosan élek. János és családja egy autós óra távolságban vannak tőlem, segítőkészek, gyakran látom őket. Máskülönben mintha barlangban élnék, ahová csak denevérek tévednek. Ez nem is lehet másképp. Öreg korban dönteni kell, mit kezdjünk a magányossággal. Talán helyesebb egyedül magányosnak lenni, mint társaságban. De az öregség így is probléma.”
A testi megpróbáltatásokat erős lelki fájdalom is követte, amikor nevelt fia, János meghalt. Fia halálát igazi támadásnak fogta fel. „Nem tudok most számot adni erről a sorscsapásról. Lola úgy képzelte, ha egyikünk elmegy, János majd vigyáz az itt-maradottra. Nem így történt.” – írta egy levelében egyik barátjának. 1989. január 15-én kézírással írta meg utolsó naplóbejegyzését: „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.” Végül 1989. február 21-én egy pisztolylövéssel tett pontot életére. Hamvait a Csendes-óceánba szórták.
Életműsorozatának újra kiadása halála után, 1990-ben indult el. Ugyanebben az évben posztumusz Kossuth-díjjal jutalmazták.
Márai után három mostoha lányunoka maradt: Lisa, Sarah és Jennifer Márai, akik az Egyesült Államokban élnek. Mivel nem tanították meg őket magyarul, soha nem tudták megérteni nagyapjuk életművét.
Külföldön először Franciaországban fedezték fel újra az 1990-es évek elején. Rövid időn belül négy regénye jelent meg Párizsban. Ezt megelőzően, noha regényeit Nyugaton gyakran kiadták – a Vendégjáték Bolzanóban kivételével (amely német nyelvterületen nagy sikert aratott és sok kiadást megért) – igazából nem figyeltek fel rá. A műveit francia fordításban felfedező olasz kiadója határozta el, hogy A gyertyák csonkig égnek című regénnyel indítja Márai-sorozatát. Le braci rövid időn belül felkerült az olasz bestsellerlistára.
Ezután német, spanyol, portugál és angol nyelvterületen, valamint számos kelet-európai nyelven hatalmas sikerrel jelentek meg elsősorban a franciák által publikált regények, de újabban más művei is. A sors különös fintora, hogy több regény esetében a külföldi kiadók a franciák által adott címet részesítik előnyben az eredeti magyar címük helyett.
Márai írói stílusát leginkább Thomas Mann, Robert Musil, az osztrák Joseph Roth és Arthur Schnitzler stílusához hasonlítják. Márai Sándort ma már az őt megillető helyen, a XX. századi európai irodalom egyik kiemelkedő alakjaként tartják számon külföldön és hazájában egyaránt. Magyarországi elismertségének kialakításában meghatározó szerepet játszott műveinek nyugat-európai, különösen olasz és francia fogadtatása. Márai Sándor napjainkban reneszánszát éli; sorra filmesítik meg műveit, színházi darabjait újra műsorra tűzték.