II. Rákóczi Ferenc szabadságharcában Rozsnyó polgársága is a fejedelem zászlója alá sorakozott. A város képviselőtestülete 1703. július 20-án elhatározta, hogy „az mostani méltóságos fejedelem, felső vadászi Rákóczi Ferenc urunk ő nagysága fönnálló hadaira” segélypénzt szedet. Ezt a város gazdag ajándékaival együtt Mészáros Márton és Süveges Mihály december 22-én adta át a tokaji táborban. 1706. november 26-án virradt fel Rozsnyó történelmének legfényesebb napja: Rákóczi a városba érkezett. Fényes udvartartással jött, hogy innen igazgassa a felkelés ügyeit és bonyolítsa le a tárgyalásokat a külföldi követekkel. Választása azért esett Rozsnyóra, mert ez a város volt legalkalmasabb földrajzi fekvésénél fogva is arra, hogy Krasznahorka várának védelme alatt a hadműveletek középpontja legyen.
Rákóczi szállását a mai Nehrer-féle házban rendezi be pénzverő műhelyével együtt. Innen írja leveleit Bercsényihez, Károlyi Sándorhoz, Orosz Pálhoz és Kray Jakab késmárki főbíróhoz. Innen küldi követeit XII. Károly svéd- és Szaniszló lengyel királyhoz. Nagy gondot okoz neki a békekötés. A török uralom alól nemrég felszabadult városok szegénysége is hozzájárul ahhoz, hogy a harctereken nem képes a döntő győzelmet kivívni. Elhatározza tehát, hogy a kormányzó tanácsot december 13-ára Rozsnyóra összehívja. A tanácskozás célja az volt, hogy a XIV. Lajossal kötendő, formaszerű szerződést és ennek elengedhetetlen feltételét, a Habsburg háztól való elszakadást megvitassa. A 24 tanácstag közül mindössze 7 jelent meg. A többiek nem jöttek el „az útnak súlyos volta miatt, de kiváltképen, hogy a convocatoriákat vagy késűre vették s némelyek pedig nem is vették.” Igy a fontos tanácskozást nem tarthatták meg s Rákóczi december 23-án Kassára indul s onnan szeretett családjához. A következő év januárjában azonban ismét fontos tanácskozás színhelye lesz a város. A fejedelem 16-án érkezik, de még csak a decembertől itt tartózkodó 7 tanácstagot találja a városban. A rossz utak miatt Bercsényi és még öt tanácsos csak 21-én érkezik. Másnap megtörtént a legfontosabb ülés, melyen a Habsburg házat megfosztották a tróntól és kimondották, hogy a függetlennek nyilvánított Magyarország a teljes szakítás után francia szövetségesei oldalán indítja meg újult erővel küzdelmét a szabadságért. Felmerült a kérdés, milyen formában történjék meg a detronizáció. Miként a rendek szövetkezését, úgy ezt is országgyűlés keretében kell kijelenteni, volt a válasz. Az országgyűlés színhelyéül a kormányzótanács Rozsnyót jelölte meg, idejéül pedig 1707. február 24-ét. Később azonban belátták, hogy a rendelkezésre álló idő rövid a gyűlés előkészítésére, így május 1-re halasztották. Tekintve, hogy ekkor már több résztvevőre számíthattak, színhelyéül az Ónod melletti síkságot állapították meg. A kormányzótanács február 5-ig ülésezett Rozsnyón, Rákóczi innen bocsátotta ki február 3-án nyílt levelét a nemzethez, melyben kifejtette a szabadságharc jogosságát és felszólította a még hozzá nem állott honfiakat, siessenek a szabadság zászlaja alá.
Az a két hónap, melyet a fejedelem a városban töltött nagy változást idézett elő a polgárság életében. Jelenléte hosszú időre lecsillapította a nemzetiségi és vallási viszályokat. Ekkor ült el végleg az a vetélkedés, mely a főleg iparos magyarság és a német bányász-polgárság között a XVII. század második felétől kezdve fennállott. 1650 körül kezd a lakosság magyar része szembeszállni az időközben betelepedett és elhatalmasodott szász bányászokkal. Érzelmileg az utóbbiak is magyaroknak vallották magukat, de ragaszkodtak népi szokásaikhoz és nyelvükhöz, amely a dobsinai tájszóláshoz hasonlított. A magyarság azonban szerette volna, ha levetkezik megkülönböztető nemzetiségi sajátságaikat. A versengést, mely 1630 körül kezdődhetett, Pázmány Péter 1635. június 20-án Sellyéről keltezett levelében elítélte és szigorúan megtiltotta. 1655-ben a németség méltatlankodva jegyezte meg, hogy emberemlékezet óta Rozsnyón a németeké volt az elsőbbség és a magyarok immár most velük egyenjogúak akarnak lenni. 1669-ben a gömöri ág. év. esperesség csetneki levéltárában őrzött Schrőtér-féle jegyzőkönyv 615. lapján az esperességi jegyző a nemzetiségi harcról ilyen jellemző latin rigmusokat írt a lap szélére:
Hungaricanatio
Semper ernt odio
Apud Roseavienses
Teutones esne volentes
Primiim desiderantes
Locum et obtinentes.
At facta inversio
Atque permutatio
Deus nos miseros
Elevavit hungaros.
A magyarság győzött. … A nemzetiségi különválás érezlelte hatását az evangélikus egyház kebelén belül is. 1709-ben végre egyesség jött létre a magyar és német egyház és nemzetiség között. Eszerint a két egyház külön-külön megmaradt ugyan, de mindenki tetszése szerint választhatott, melyikhez akar csatlakozni, így a válaszfalak végleg leomlottak, és 1750 körül már nehéz lett volna megállapítani, melyik polgár származott magyar és melyik német családból. A magyar faj átformáló ereje az 1630 körül nagyrészt németajkú Rozsnyót magyar várossá telte.
A fejedelem és a főurak rozsnyói tartózkodása az ipar és a kereskedelem forgalmát is bizonyára fellendítette, bár erre vonatkozólag csak elszórt adatokkal rendelkezünk. Fennmaradt Rákóczi egy rövid levele, melyben meghagyja bizonyos Körösi Györgynek, hogy „Rozsnyón levő párducbőreiket, az mellyek már elkészültek, küldje utánunk”. Munkácsról kelt e levél az erdélyi fejedelemségbe való ünnepélyes beiktatás előtt. Ekkor tehát a rozsnyói szűcsmesterektől készített kacagányban pompázott a fejedelem. Kevés adat van arra nézve is, miként viselkedtek a város tisztviselői és polgárai a nagyságos fejedelemmel szemben. Ennek oka valószínűleg az, hogy a nevezetes napok eseményeit külön jegyzőkönyvben örökítették meg, melynek nyomaveszett. Rozsnyó nevezetes napjait így csak a Rákóczi ház ódon kövei hirdetik az emlékező utókornak. …
1906-ban a város emléktáblát helyezett el a városháza falán a következő szöveggel: „II. Rákóczi Ferencz fejedelem e város falai között intézte nevezett szabadságharczunknak hadvezéri és kormányzati ügyeit 1706 deczember 1707 február hónapokban. A dicső küzdelem megindulásának 200-dos évfordulója alkalmából emelte e tábla őrizze a nagy fejedelem emlékét és szolgáljon buzdításul a hálás utókornak.”