Lőcsei Zsedényi Ede (szül. Pfannschmidt Ede, Lőcse, 1804. március 21. – Budapest, 1879. február 20.) politikus, országgyűlési követ, majd képviselő, evangélikus egyházkerületi felügyelő.
Cipszer családba született, egyik őse még német birodalmi nemesként települt át Magyarországra, az egykori Szepes vármegye területére, ahol hamar a megye egyik legtekintélyesebb protestáns családja lettek. Őse 1649-ben III. Ferdinándtól lőcsei előnévvel kapott magyar nemességet.
Ede tanulmányainak elvégzése után politikai pályára lépett. Nevét szélesebb családjával együtt 1824-ben magyarosította Pfannschmidtről Zsedényire. 1833-tól Szepes vármegye kormánypárti követe, az 1839-1840-iki országgyűlésen pedig vezére is volt. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc során ókonzervatív álláspontra helyezkedett és az udvarral maradt, 1848-ban, mint miniszteri tanácsos V. Ferdinánd királyt elkísérte Innsbruckba. Egy ideig annyira ókonzervatív (avagy „47-es”) magatartást tanúsított, hogy még azt a március 20-i levelet is ellenjegyezte, amellyel az alkotmányos vívmányok helyett Bécsből a nemzetnek kedveskedni akartak.
Batthyány Lajos perének 1849. augusztus 16-án kezdődött főtárgyalásán Zsedényi a volt miniszterelnök mellett tanúskodott, ám – hiába ismerték őt a császárhoz lojális, tehát Batthyány mellett nem elfogult emberként -, ez nem változtatott az ítéleten. Josip Jelačić szereplése és a kamarilla vitatható intézkedései azonban csakhamar kiábrándították őt az udvari pártba vetett hitéből és visszavonulásra késztették. Az eseményeket akkor is, később is figyelemmel kísérte, a protestánsok autonómiája érdekében jelentős tevékenységet fejtett ki. A tiszai evangélikus egyházkerület késmárki gyűlésén erélyesen tiltakozott az 1859-es protestáns pátens ellen, amely fellépéséért az abszolút hatalom törvény elé állította és több havi fogságra ítélte. Az eset egyúttal országos hírnevet is hozott a számára. A pátens visszavonása után a tiszai egyházkerület megválasztotta egyházkerületi felügyelőnek, Máday Károly szuperintendens elnöktársaként. Ezt a tisztségét egészen 1875-ig töltötte be.
1860-ban ennek ellenére ismét munkát vállalt a kancellárián, ahol Vay Miklós visszavonulásával ő is otthagyta állását. Csak a kiegyezés után tűnt fel ismét a parlamentben, eleinte a Deák-párt, majd a fúzió után már, mint a Szabadelvű Párt tagja. 1875-ben összeveszett a Zeneakadémia akkori elnökével, Liszt Ferenccel, a parlamentben a híres zeneszerző ellen interpellált, mint a pénzügyi bizottság tagja. A vitát követően a Zenészeti Lapokban így írtak az esetről: „Soha még a parlamentben oly botrányos, primitív és annak szellemi szupremáciáját érzékenyebben sértő nyilatkozatok nem történtek…”.
Közmondássá vált takarékosságával szerzett jelentékeny vagyonát evangélikus egyházi és iskolai célokra fordította. Értékes könyvtárát a Lőcsei egyházközségre hagyta.
Egyik rokona, Zsedényi Béla szintén politikus lett, 1944-1945-ben az Ideiglenes Nemzetgyűlés elnöke volt, majd 1947-ig országgyűlési képviselő.
Művei:
– Szepes megye országgyűlési követének beszéde (Lőcse, 1844)
– Ungarns Gegenwart (Wien, 1850)
– Die Verantwortlichkeit des Ministeriums und Ungarns Zustände (Wien, 1851)
– Vertheidigungs-Rede (London, 1860)

Zsedényi Ede halála után a Vasárnapi Ujság 1879. február 23-án megjelent számának címoldalán így emlékeznek róla:

A képviselőháznak halottja van, legidösb s legtiszteltebb tagjai egyike, – Zsedényi Ede, huzamosb gyöngélkedés s pár heti sulyosb betegség után e hó 20-án d. e. 1/2 10 órakor élete 77-ik évében elhunyt. A ház, a mint e hirt vette, 11 órakor azonnal felfüggesztette tanácskozását, ezzel akarván az első perczben mindjárt kifejezést adni méltó fájdalmának.
Méltó fájdalmának, valóban; mert az elhunytban közéletünknek egy igen régi, tehetségeinél, jelleménél, tevékenységénél, önzetlenségénél fogva egyaránt, állandóan tisztelt alakja lépett le az élet színpadáról. Zsedényi Ede, Szepesmegye nagyhirü konzervatív követe a pozsonyi rendi országgyűléseken, Deák Ferencz barátja és pártfele az 1865 ótai képviselőházakban, a szabadelvű párt nagy tehetségű tagja s a pénzügyekben tekintély és a pénzügyi bizottság elnöke az utóbbi országgyűléseken, a takarékosság elvének nagy hirdetője szóval és tettel, a mocsoktalan jellemű ember és hazafi minden téren s élete minden szakában: csakugyan méltó volt a tiszteletre, mely életében környezé s a fájdalomra, mely ravatala fölött nyilatkozik.
S e fájdalom benyomása alatt annál kevésbbé vállalkozunk arra, hogy élete és közpályája részletes és kimerítő képét adjuk, – mert – erre már életében is volt alkalmunk. Lapunkban néhány évvel ezelőtt (1875. évi 43. szám) adtuk arczképét és életrajzát, melyhez tőle magától nyertük akkor az adatokat; s csak a múlt évben, országgyűlési képeink során ismételve emlékeztünk róla. Utasítjuk olvasóinkat e közleményekre, s itt csak néhány vázlatos vonást állítunk össze az elhunyt jellemképéből.
Zsedényi (családi nevén Pfannschmied) Ede evangélikus szülőktől, Lőcsén a Szepességben született; és szepesi s evangélikus jellegét soha sem tagadta meg. Szülő megyéjét, illetőleg annak egyik kerületét képviselte az 1832 /6-ki ország- * 1875. évi országgyűlés óta minden országgyűlésen; e megyében töltötte, hivatali s közügyektől szabad napjait és heteit mindig; s élete végéig legállandóbb alakja maradt a Kárpát-bérczektől őrzött fennsík, a tátrafüredi fürdő és hegyi táj, a bérezi tók és fenyvesek vadregényes vidékének, hol mindenki ismerte s atyjául tekintette a nemes szivü, kedélyben örök ifjú, testben edzett és kitartó veteránt. Megyéje érdekeit soha nem feledte a haza érdekei mellett, s azokkal mindig tudta egyeztetni és Szepes méltán nézett mint érdekei őrére s mint büszkeségére és szemefényére reá. Egyházának ép oly hü fia, s egyik legerősebb oszlopa volt mindig. Szelleme annak emlőin izmosodott: kizárólag protestáns intézetekben tanulva – csupán a jogot a pozsonyi kir. akadémián – élete végéig meg volt győződve, hogy a protestáns tanrendszer és iskolák a legjobbak a világon, vagy legalább hazánkban. E meggyőződésben őrizte és védte a protestáns egyházi autonómia mellett az iskolai autonómiát is s abból, egy vonás kevés, annyit sem volt hajlandó föladni vagy az állam kezébe átereszteni. Életének egyik elévülhetetlen fényű emléke s egyik forduló pontja egyszersmind, az 1859-diki pátens által megtámadott protestáns autonómia védelme s érette vívott szívós küzdelem, mely őt magát is a börtönön át vezette a diadalra. S ez, Zsedényire nézve annál többet jelent, mert ő nyugalmazott udvari tanácsos volt, a ki először czimétől, rangjától és nyugdijától fosztatott meg s ugy ítéltetett börtönre. Hazánkban – könnyen megfogható okokból – régebb és ujabban szokás volt a katholikus és a konzervatív irányokat s velleitásokat azonosítani, de Zsedényi mint konzervatív sem tagadta meg protestánsságát s mikor a kettő nem fért össze, a konzervatívot és az udvari embert áldozta fel a protestánsnak; s az anyagi érdekek iránt különös érzékkel bíró, a pénzt és vagyont kétségkívül szerető, a saját személyét illetőleg fukarságig takarékos ember: ezt a tekintetet is habozás nélkül feláldozta vallásos meggyőződésének.
Különben ő a vagyont nem magának gyűjtötte; frugális élete, szigorú spártai jelleme, nagyon keveset kivánt nemcsak a sybarita élvekből, de még a kényelem közönséges követelményeiből sem; tulságig egyszerű és költségtelen ruhában, szegényes külsővel, fénytelen háztartással szaporította évről évre növekedő vagyonát. Családjának sem, — mert végig nőtlen maradt s egyenes utódok nem vártak dús örökséget tőle. De hogy nem volt a pénzt a pénzért vakon szerető zsugori, nagyszerű áldozatokkal bizonyította be már életében. Nem egyszeri fellobbanással, hanem évről évre rendszerint; mint a tiszai enyházkerület felügyelője (világi elnöke) előbb, majd mint a magyarországi evang. egyház egyetemes főfelügyelője, minden évi gyűlésen azzal fejezte be, a protestáns érdekekért buzgó elnöki beszédét, hogy most két, majd négy, most tiz, majd húsz ezer forint alapítványt tett le, a kerület asztalára, mindig az egyház és iskola azon idő szerint legégetőbb szükségeinek egyhitésére vagy fedezésére szánva; papi és tanítói gyámintézeteknek, szegény tanítók segélypénztárának, egyes közép vagy felső tanintézeteknek, szegény egyházaknak stb. Bölcs takarékossággal, a közügy számára gyűjtött vagyont; s hiszszük, hogy végrendelete méltóan fogja megkoronázni eddigi, már is fényes áldozatai sorát.
Politikai pályája változatosb volt, két fő részre oszló; de lényegében nem ellentétes s önmagával nem következetlen. A pozsonyi országgyűlések fényes tehetségű, éles dialektikájú szónoka, ki a társaságban mint gavallér és előtánczos örvendett közkedveltségnek s a szószéken a szabadelvű reform-iránynyal szemben konzervatív szellemben hirdette a régi magyar alkotmány tanait, annyi észszel s a meggyőződés oly őszinteségével, hogy tőle a becsülést ellenfelei sem tagadhatták meg, sőt rokonszenvüket sem, – midőn később udvari hivatalt vállalt, mindenki tudta, hogy nem a szabadelvűek padjairól adta el magát, hanem meggyőződéseit követte. 1848 s ami azután következett, őt is igen sokból kiábrándította; s az 1859-diki pátens befejezte rajta a térítés munkáját. Ugy hogy mikor 1860-ban a konzervatív államférfiak vették át az alkotmányhoz (akkor ugy gondolták: a régi magyar alkotmányhoz) visszatérés áthidalásának a föladatát, Zsedényi Ede nem akart részt venni ebben a munkában, megvált régi elvtársaitól, s határozottan és tartalék nélkül Deák Ferenezhez csatlakozott. Oldalánál maradt 1865—6-ban is, mikor Majláth, Sennyei, Apponyi és Bartal még egy utolsó kísérletet tettek az ,,opportunitás” politikájával; s mint a Deákpárt rendületlenül hű tagja érte meg az alkotmány helyreállításának örömét 1867-ben. Azóta folyvást e párt kebelében maradt, s a volt balközéppel való egyesüléskor ő is a szabadelvű pártba lépett be. Volt elég panasza a kormányzat ellen, kivált pénzügyi aggályai; mameluk soha sem volt s a pazarlás és könnyelmű gazdálkodás ellen óva intett mindig; milliókban és garasokban tudott s akart gazdálkodni; a vén „Sparmeistert” meg is unták, ki is nevették néha; de ő azért nem tágított s vajha meghallgatták volna!
Most végre tágított ő is. Utoljára a pénzügyi bizottság elnöki székén láttuk, a mostani költségvetés tárgyalásakor. Testben, lélekben megtörve, megaggva — de buzgólkodva még a takarékosság s munkásság elveiért.
Elhallgatott. S szavát nem emeli fel többé, óva, intve! Legyen neve, emléke, sokáig eleven még a padokon, melyekről közel ötven év óta hangzik erélyes szava! S legyen példa a munkásságban, takarékosságban, meggyőződésben és hazafiságban, sokáig, nemzedékeken át.
A meglehetősen rossz állapotban levő Okolicsányi-Zsedényi, és Pfannschmiedt családok kriptáját a temető IV. szektorában találhatjuk meg.