Farbaky Gyula (Munkács, 1870. ápr. 18. – Selmecbánya, 1911. okt.) kohó- és bányamérnök, akadémiai tanár 1888-tól 1891-ig a selmeci akadémia hallgatója volt. A fémkohászati szakon végzett, később bányászatból is diplomázott. 1892-ben lett asszisztens Selmecbányán, 1894-95-ben az aacheni műegyetem tanársegédje a fémkohászati tanszéken. 1895-ben Vesztfáliában és Belgiumban, majd Svédországban tanulmányozta a fémkohászatot. 1895-től a selmeci kohóhivatal mérnökeként dolgozott. 1905-től haláláig a selmeci főiskola II. gépészeti tanszékének rendes tanára, illetve vezetője volt. Számos publikációja jelent meg. A színesfémkohászatot bemutató monográfiáját korai halála miatt nem tudta befejezni. Munka közben érte halálos baleset. Síremléke a selmeci Alsó evangélikus temetőben található.

A Bánya című hetilap 1911. november 5. számában így tudósít a baleset körülményeiről:
“Fiatal élet, reményteljes hajtása a bányászat terén oly jelentékeny családnak, az ország egyik legfontosabb főiskolájának, derékon tört ketté. Meghalt Farbaky Gyula selmeci főiskolai tanár, kettészelte élete fonalát a sorsnak valóban kiszámíthatatlan határozata.
Ha van a földön tragikum, az övé bizonynyal az. Bányászember, aki egész életében a bánya mélyét járja. Aki megszokta ott, szembenézni a föld mélyének legtitkosabb s legrettenetesebb, mert leírhatatlan rémeivel ; aki nem félhet s nem remeghet, mert — mikor Istent kisértve az Ő szent nevével leszáll oda, hogy az emberiség iránt a legnemesebb s legodaadóbb kötelességét teljesítse; aki bátor s erős; fiatal s nagyszivü; egy bányász, aki az anyaföld barátja: feláll egy pincegádor tetejére s egy pillanat múltán hitves és két gyermeke zokog utána egy életen át. A bányák mélye nem ártott neki, de eltemette egy közönséges pince.
Alighogy meghaladta tizedik éves tanári szolgálatát, elragadta öt a kemény végzet. A selmeci tanári kar és ifjúság, Selmec város egész társadalmának őszinte gyásza kisérte öt Selmec utcáin utolsó utján. De résztvett e gyászban az egész magyar bányatársadalom, melynek igaz részvétét tolmácsoljuk.
A bányászati főiskola uj palotájának laboratóriumi pavillonja előtt egy régi épület áll, amely most került lebontásra. Farbaky Gyula főiskolai tanár a laboratórium terraszán állott délután két órakor s nézte a lebontás munkáját. E közben történt, hogy a terrasz, mely alatt a pince van, hirtelen óriás dördüléssel beomlott. Amikor a nagy porfelhő elszállott., a lebontással foglalkozó munkások s az utcai járókelők összecsoportosultak a baleset helyén. A főiskolában tartózkodó tanárok és a szolgaszemélyzet is odaérkezett, de még ekkor senki sem gondolt arra, hogy a romok alatt ember van eltemetve.
— Nem látták, kérem, Farbaky tanár urat? — kérdezte egyszerre a laboratórium szolgája aggódva.
Senki sem tudott róla. Ekkor a szolga elmondta, hogy Farbaky tanár a beomlás idején alighanem a terraszon tartózkodott. Fodor László, a főiskola rektora, aki időközben szintén megjelent, erre megbízta a szolgákat, keressék a lakásán, vagy ha ott nem lenne, a városban, Farbaky tanárt.
Izgalmas félóra telt el, majd sorban visszatértek a szolgák s jelentették, hogy sehol sem találták meg a tanárt. A szerencsétlenség helyére érkezett Farbaky Gyula felesége és két gyermeke is, akik zokogva sürgették, hogy ássák ki a földet. Vigasztalták őket, hogy hátha mégis csak előkerül Farbaky vagy ha csakugyan eltemette a föld, azért talán mégis megmenthetik.
Minthogy a pince mélysége nyolc méter volt, ilyen vastag földréteget kellett kiásni. Ehez a munkához mindjárt a szerencsétlenség első percében hozzáfogtak azok a munkások, akik ott dolgoztak a közelben, mert egyikük azt állította, hogy úgy rémlett neki, mintha éles jajkiáltást hallott volna a beomláskor. A mentést Sobó Jenő főbányatanácsos, Réz Géza főiskolai tanár vezették.
Az egész város összesereglett a szerencsétlenség színhelyén. A főiskolai ifjúság, amely nagyon szerette az eltűnt tanárt, maga is ásóhoz nyúlt és segített a földtömeg eltávolításában. Minthogy ez a munka lassan haladt előre, felülről tárót fúrtak, amely nyolc méter mélységre haladt le. Levegőt akartak ezen a módon a pince mélyébe vezetni, hogy Farbaky, ha agyon nem nyomta a föld, meg ne fulladjon.
Amikor leszállt az est, fáklyafénynél folytatták a lázas munkát. Az egész város izgalomban volt; az asszonyok sírtak s könyörögtek a munka vezetőinek, hogy siessenek. Felnőtt ember nem tért nyugalomra a városban, mindenki ott várakozott a katasztrófa helyén.
Tíz órával a beomlás után, éjjel egynegyed egy órakor, végre egy munkás megdöbbenve fölkiáltott:
— Itt fekszik!
Egy láb látszott ki a földből. Csakhamar kiásták az egész testet. Rettenetes csönd támadt s a rektor síri hangon megszólalt:
— Meghalt.
A kiásott tetem Farbaky Gyuláé volt. Az ott levő orvosok megállapították, hogy fuladás okozta a halálát. Külső sérülés nem látszott rajta. A halottat elszállították s a város közönsége részvéttel a szivében eloszlott. A rendőrség megindította a vizsgálatot, kit terhel felelősség a szerencsétlenségért.
A szerencsétlen véget ért Farbaky Gyula 1906 óta volt rendes tanára a bányászati és erdészeti főiskolának. A bányászati és az általános géptant adta elő. Igen tehetséges ember volt, aki a szakirodalomban is tevékeny részt vett.
A tragikus végű tanár temetése, bányászszokás szerint, valószínűleg vasárnap este lesz.”