A középkori Magyarország egyik legfontosabb, leggazdagabb településének számító Selmecbánya már a tatárjárás előtt szabad királyi városi rangra emelkedett. Kiemelkedő jelentőségét a közelében található gazdag arany és ezüst lelőhelyek jelentették, melyek kiaknázása megalapozta a város virágzását, amely egészen a 18. század végéig tartott. A város polgársága gyakorlatilag a 20. századig döntően német ajkú telepesekből állt, akik még a 13. század második felében népesítették be a környéket.
A város topográfiájára alapvető, máig tanulmányozható hatással voltak a mai történelmi belváros alatt található nemesérc-lelőhelyek, amelyek felé több, a középkorban nyitott, esetenként a felszínen, vagy középkori házak pincéjében máig látható, járható vágat indult el. Ezek köré a városon belül épületcsoportok jöttek létre, melyek mára összenőttek. E jellegzetes városképet az UNESCO felvette világörökségi listájára is.
A középkori belvárostól délre, modern, lakótelepi házaktól körülvéve, közvetlenül az út mellett áll egy aprócska kápolna, Szent Erzsébet tiszteletére felszentelve. A városközpont felé igyekvő turisták figyelmét szinte soha fel nem keltő, kis templomka eredetileg a 14. század közepén épült, gótikus stílusban. Az egyhajós templom a mellette álló városi ispotály lelki gondozását látta el.
Amikor a felvidéki bányavárosokat érintő, délről jövő, török fenyegetés reálissá vált, Selmecen is városerődítési munkákba fogtak. A templom épületét befoglalták az itt húzódó városfalon nyíló kapuépítménybe. A 18. századra a védőfalak elvesztették katonai jelentőségüket, de még nagyrészt fennálltak. A templom előtt vezető, nagy forgalmú út szélesítésére tekintettel a kaput és a templom jó részét 1879-ben lerombolták, a megmenekült és ma is fennálló szentélyt pedig raktárként használták tovább. 1894-95-ben ezt a ma látható, neogót stílusban építették át és kápolnaként vették ismét használatba. Ekkor építették a nyereg tetős épület gerincére a kis huszártornyot. Neogótikus főoltárát a helybeli Joseph Krauss szobrász készítette.