A selmeci akadémiának voltak igen tehetséges, de szerencsétlen sorsú diákjai, illetve tanárai is. Olyanok, akiknek jól indult a pályájuk, de késõbb derékba tört, a sok-sok apró munka, a kudarcok felemésztették energiájukat. Elsõsorban hát nem a megannyi szakkcikk és könyv tette nevüket halhatatlanná, hanem az adott szakágazat fejlesztése érdekében kifejtett példaadó és szorgalmas munka. Ezek közé tartozott Grillusz Emil is. 1857. május 21-én született Besztercebányán. A selmeci akadémia bányászati szakán tanult 1875–78 között, 1881-ben nyert oklevelet. Gyakornoki éveit Selmecen, Újbányán és Nagyágon töltötte. 1882-ben visszakerült az akadémiára, ahol Pöschl Ede asszisztense volt 1884-ig az ábrázoló mértan tanszékén. Dolgozott a pénzügyminisztérium bányászati ügyosztályán is, a gyakorlat azonban mindig jobban érdekelte õt. 1884–1891 közt a selmeci kincstári bányák alkalmazottjaként tevékenykedett, majd újra a pénzügyminisztérium következett. Szeretett szülõföldjétõl azonban nem tudott elszakadni. Mint halálakor írták a találó jellemzést: „Grilluszt nem a családi összeköttetések segítették, hanem felettesei által is felismert arravalósága predesztinálta e hatalmas feladat megoldására. S õ, a gyenge testben lobogva égõ ambíciók tüzétõl hevítve, elhagyja minisztériumbeli nyugalmas állását, hogy feláldozza magát szülõföldjének rajongva szeretett bányászatáért.” (Abzinger Gy., 1920. 50. l.) Õ volt az, aki „összes energiáját egy már-már teljesen lehanyatlott õsi bányászat talpraállításának szolgálatába állította”,s akinek élete mégis „a meg nem értés, halála a csalódás tragikuma” volt.
Kétségtelen, hogy a rendelkezésére álló idõ alatt nem tett meg, nem tehetett meg mindent. A gazdasági helyzet rosszabbodása a selmeci bányászatra is kihatott. Különösen a háborús évek befolyásolták negatívan Grillusz munkáját. „Nagy tusákat vív lelke mélyén, látva, mint döntik romba félig kész mûvét a háborús bajok.” S hiába szentelte egész életét Selmec jövõjének, végül számûzött lett saját szülõföldjén, amely – mint a korabeli tudósító írja – „az anarchia tanyája lett, s vad idegenek lettek úrrá rajta”. „Fájdalmas sors! – olvassuk a nekrológban. – Haló porát is idegen nemzet fiai állják körül, s még a végtisztességet is, mit nemzete kötelességbõl adott volna neki, idegentõl és kegyelembõl kellett elnyernie.” (Abzinger Gy., 1920. 51. l.) Sírja még áll a Kopogtató melletti temetõben, de a temetõk jeles alakjainak síremlékeit bemutató mai kiadványban már nem szerepel. (Klinka, Š., 2000.)