A magyar erdészeti irodalom kezdete tulajdonképpen 1862-ig nyúlik vissza, amikor Wagner Károly szerkesztésében megjelent az Erdészeti Lapok első száma. 1867-ben aztán a selmeci katedrán is „felcsendült a várva várt magyar nyelv édes hangja”. A tanerőkről ugyancsak Wagner Károly gondoskodott. Beosztottjaitól a szakmai felkészültségen és az előadói képességeken kívül megkívánta a magyar nyelv tökéletes ismeretét, valamint az „odaadó hazafiságot” is. Az első magyarul oktató tanárok egyike volt. Dr. Nemky Ernő idézi az Erdészeti Lapok 1966-os számában a Fekete Lajosról közölt sorokat. Eszerint a jeles tanár neve a főiskola „azon korszakával (39 évével) van összeforrva, amelyben a magyar erdészeti szakoktatásnak már 1848-ban valóra vált, de a magyar szabadságharccal csaknem elbukott eszméje, alkotmányunk újraéledésével, végre maradandó testet öltött, s magyar erdészeti irodalmunk és szaktudásunk – jóformán a semmiből – tisztes magaslatra emelkedett”. (Dr. Nemky E., 1966. 199. l.)
Fekete Lajos 1837. június 18-án született Tordán. A kolozsvári unitárius gimnázium elvégzése után 1856-ban a Selmeci Erdészeti Akadémiára került. Ugyanitt 1867-től helyettes segédtanár és erdõőgyakornok lett. 1869-től az Erdészeti Akadémián a titkári teendőket is ellátta. 1873-ban rendkívüli tanárrá nevezték ki, s a növénytani–erdőnevelési tanszék vezetője lett. Több tantárgyat is oktatott, például a növénytant és gyakorlatot, az állattant és gyakorlatot, az erdészeti rovartant, az erdőtenyésztéstant és az erdővédelmet, valamint a vadászati és úrbéri törvényeket. 1891-ben átvette az erdőrendezési tanszék vezetését; 1893-ban az akadémia aligazgatója, az 1897–98-as és az 1899–1900-as tanévben pedig igazgatója volt. Fekete Lajos pedagógiai tevékenysége kiemelkedő a maga nemében. Mint egyik életrajzírója megfogalmazta: „Éles elméje, széles körű tudása teljes mértékben képessé tették őt arra, hogy egyetlen tudományterület megalapozásában és továbbfejlesztésében kiválót és maradandót alkothasson. Ez számára talán nagyobb elismerést és több dicsőséget jelentett volna. Ő azonban inkább választotta a kisebb elismeréssel járó, kevesebb dicsőséget hozó munkát: az erdészeti tudományok magyar nyelvének kialakítását, s a hazai szakirodalomnak minél több tudományra való kiterjesztését; egyetemes magyar erdészeti irodalom megteremtését; magyar erdészeti szakemberek tudásának megalapozását és ezzel fejlődésük megindítását. Ezért élete célja nem egyéni érdekeinek szolgálata, hanem a magyar erdészeti szakjövendő nagyságának megalapozása, fejlődésének elindítása volt.” (Dr.Nemky E., 1966. 201. l.) Oktatómunkáját az a cél vezérelte, hogy minél képzettebb, egyre nagyobb tudású szakembereket neveljen. „Igazi pedagógus volt tehát, akinek legnagyobb örömet okozott, ha látta, hogy tanítása nem hiábavaló, hogy az termékeny talajra hull és ott fejlődésnek indul.”(Dr. Nemky E., 1966. 201. l.) Mint pedagógus nagy súlyt fektetett a szemléltetésre. Ennek céljából különböző gyűjteményeket alakított ki. „Tanítványai egész életükön vallották, hogy nemcsak megismerték, megtanulták, hanem meg is szerették az általa tanított tárgyakat.” (Taraba M.,1987. 533. l.) Fekete mint „az igazi munkásság és haladás valódi bajnoka fáradhatatlanul küzdött az erdészeti akadémia ügyének előbbrevitelén. Berendezte az akadémia növénykertjét, melyben számos külföldi fanemet honosított meg…” (Vadas J., 1896. 232. l.) Fekete Lajos szakirodalmi munkássága is jelentős. Tanulmányait főleg az Erdészeti Lapokban publikálta, de számos önálló műve is megjelent. Első könyvét Illés Nándorral közösen írta. Ez 1873-ban jelent meg Budapesten Közerdész címmel. A következő évben adta ki Selmecen első önálló munkáját, az Erdőértékszámítás-tant. Szakmai hírnevét a Mezőség kopárainak befásítása című munkája alapozta meg (Kolozsvár, 1876). Selmecbányán nagyon sok könyve jelent meg, többek közt Az erdővédelem körvonalai (1877), az Erdészeti rovartan (1878), az Erdészeti talajtan (1882), az Erdészet nyereségszámítás-tan (1900) vagy az Erdőrendezéstan (1902). Vadas Jenő írta róla, hogy mint erdészeti szakíró óriási munkát végzett. „Sokoldalúságával s gazdag tapasztalataival erdészeti kérdésekben annyira tájékozott, hogy az élő erdészeti lexikon megtisztelő melléknevet méltán megérdemli.” (Vadas J., 1896. 233. l.) A Hont megyeivé lett jeles férfi a közügyekben is tevékenyen részt vett. Alapító és választmányi tagja volt az Országos Erdészeti Egyesületnek, a Természettudományi Társulatnak. Előadásokat tartott a Selmecbányai Orvos-Gyógyszerész és Természettudományi Egyesületben, tagja volt a Selmec-Bélabánya sz. kir. városok törvényhatósági bizottságának stb. 1910-tõl a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. Nyolcvanéves korában, 1916. június 29-én halt meg Selmecen. Ott is temették el a Kopogtató melletti temetőben. Vele a magyar erdészet „legérdemdúsabb” tagja szállt sírba. Mert „nincs senki, akinek a magyar erdészeti oktatásügy körül annyi közvetlen érdeme lenne, mint Fekete Lajosnak”. (Dr. Nemky E., 1966.201. l.) Kijár hát neki is a tisztelet és a megbecsülés.

Főbb művei:
– A közerdész: Gyakorlati útmutatás az erdészeti műszaki segédszemélyzet számára, egyszersmind az erdészet rövid vázlata kisebb birtokosok és gazdasági tanintézetek használatára, Budapest, 1873. (Illés Nándorral)
– Erdőértékszámítástan: Erdőbirtokosok, erdőtisztek és általában az erdőüzlettel foglalkozók számára, Selmecbánya, 1874.
– A Mezőség kopárainak befásítása, Kolozsvár, 1876.
– Az erdővédelem körvonalai, Selmecbánya, 1877.
– Erdészeti rovartan I–II., Selmecbánya, 1878.
– Az emberi trágya a mezőgazdaságban, Kolozsvár, 1881. (Nickel Zsigmonddal.)
– Erdészeti talajtan, Selmecbánya, 1882.
– Az erdőbecsléstan kézikönyve, Selmecbánya, 1882. (Sóltz Gyulával.)
– A tölgy és tenyésztése, Budapest, 1888.
– A Magyarországon előforduló főbb fanemek csemetéinek termesztése és ültetése, Budapest, 1889.
– Erdészeti növénytan I–II., Budapest, 1891–1896. (Mágócsy-Dietz Sándorral és Rejtő Adolffal.)
– Az erdei vetésről és ültetésről, Budapest, 1893.
– Erdészeti nyereségszámítástan, Budapest, 1900.
– Erdőrendezéstan, Budapest, 1903.
– Az erdészeti jelentőségű fák és cserjék elterjedése a magyar állam területén I–II., Budapest, 1913. (Blattny Tiborral.)