A régi Komáromnak több mint másfél évszázadig nem létezett az aradi vértanúk emléke előtt tisztelgő köztéri emlékműve – pedig mint a szabadságharc fontos erődítménye, és mint hozzá kötődő későbbi aradi vértanúkat gyászoló város, rászolgált erre. Az 1911-ben alakult, 1945-ben feloszlatott, majd 2000-ben újraindított Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület a kétezres évek elején határozta el a felállítást, ám hiába pályázott két állam különféle helyeihez is, támogatást nem kapott rá. Az emlékmű végül közadakozásból, 100 koronás téglajegyek kibocsátásából és itteni cégek adományaiból valósult meg.

Története érdekes: eredetileg a kb. 3 m magas, mészkő gúlán álló vörösmárvány obeliszket, Rysavy Boldizsár kőfaragó munkáját avatták fel 2004. október 6-án, talapzatába a Jókai Egyesület a jövő nemzedékeihez szóló felhívását illesztették. A két, Komáromhoz szorosan kötődő aradi vértanú ugyancsak vörös márványból készült domborműves portréját pedig egy esztendővel később, 2005. október 6-án helyezték el az obeliszken, és avatták fel őket ünnepélyesen. Ez a két azonos nagyságú és jellegű portré Nagy János szobrász munkája.

Török Ignác és Lenkey János tábornokok az 1848-49-es szabadságharc alatt mindvégig bevehetetlen komáromi erődítmény várparancsnokai voltak (az előbbi 1848 őszétől ott szolgált, várparancsnok 1849 januárjának közepén lett, az utóbbi 1849. március 15. és április 20. között volt várparancsnok; az őt követő Guyon Richárd 1849 augusztusának közepén Törökországba emigrált, és így menekült meg a felelősségrevonástól); Klapka György, aki a világosi fegyverletétel után is tartotta magát Komáromban, végül szabad elvonulás fejében adta meg magát és seregét. Török Ignác az ‘aradi tizenhárom’ közé tartozott, úgy, ahogy az iskolában tanultuk; őt kötél általi halálra ítélték, és így végezték ki 1849. október 6-án. Lenkey Jánost, aki társaival együtt raboskodott Aradon, és néhány hónappal túlélte őket, azért nem, mert a börtönben megtébolyodott.