Erdősi Imre, eredeti nevén Poleszni Imre (Nyitra, 1814. november 4. – Nyitra, 1890. január 9.) piarista szerzetes, pedagógus, az 1848-49-es szabadságharcban tábori lelkész.
Erdősi Imre polgári családba született. Apja Poleszni Ambrus nyitrai csizmadia volt, és testvére, István is folytatta ezt a mesterséget. A családot a városban „Österreicher” néven ismerték, mert ősük Ausztriából költözött a városba. Tanulmányait a nyitrai és a lévai piarista kollégiumban végezte, majd 1832-ben belépett a piarista rendbe. 1840-ben szentelték pappá, ezután a selmecbányai piarista iskolában kezdett tanítani. 1849 elején, mikor Görgey Artúr fel-dunai hadteste a bányavárosok közelében harcolt, megismerkedett Guyon Richárd ezredessel.
A hadtest elvonulásakor önként jelentkezett szolgálatra, és ettől kezdve a szabadságharc végéig tábori lelkészként szolgált a honvédségben. A szabadságharc magyar hadseregében a tábori lelkészek nem kaptak katonai rangot, de az ütközetekben részt kellett venniük. Feladatuk a harcolók buzdítása, a sebesültek vigasztalása és ápolása volt, de sok esetben jelentős szerepük volt egy-egy ütközet sikeres megvívásában is.
A február 5-i branyiszkói ütközet nem csak Guyon Richárd, hanem Erdősi Imre nevét is országosan ismertté tette.
A magyar csapatok előnyomulását a branyiszkói szoros tette lehetetlenné, amelyet Franz Deym tábornok csapatai tartottak megszállva. 1849. február 5-én a branyiszkói ütközetben Guyon három oldalról támadta meg az osztrákokat. A középről támadó 33. csongrádi honvédzászlóalj és a frissen toborzott 2. besztercebányai (főként szlovák újoncokból álló) honvédzászlóalj rohama az ellenfél magaslati pergőtüzében többször megakadt. Ekkor Poleszni maga állt a honvédek élére, és magasra emelt kereszttel, a csatárlánc előtt rohant a meredek hegynek. „Na predek, za mni, tu je Pan Boch!” („Előre, utánam, velünk az Úristen”) – kiáltotta. A honvédek minden erejüket megfeszítve követték papjukat, és az állandó ellenséges tűz ellenére lépésről-lépésre bevették a hegytetőig vezető kanyargós úton kiépített osztrák állásokat. Eközben Poleszni végig a katonák előtt járt, többször elesett, de sebesülés nem érte. Az egyik osztrák sánc előtt megcsóválta feje fölött keresztjét, a sánc mögötti ellenség közé dobta, és azt kiáltotta: „Hagynátok az ellenség kezébe jutni Isteneteket, és tűrnétek a mocskot zászlótokon?” A katonák nem hagyták, hanem tovább rohamoztak, és elfoglalták a sáncot. Végül Deym serege, hogy a bekerítést elkerülje, Eperjes felé menekült. Guyon dandárja Sirokáig üldözte őket, majd Poleszni a sirokai templomban hálaadó Te Deumot tartott. Bátor tette országosan ismertté tette a nevét. Kortársai az ütközet után a „branyiszkói hős pap”, vagy a „magyar Kapisztrán” néven is emlegették. Guyon is tudta, hogy Poleszninek köszönheti a győzelmet, amely neki magának is hírnevet és elismerést hozott. Innentől kezdve a szabadságharc végéig maga mellett tartotta.
Guyon dandárja Polesznivel együtt 1849 februárjában Eperjesen és Kassán át Mezőkövesdre vonult, és kivették részüket a vesztes kápolnai csatában. A csata után PoleszniSzemere Bertalan buzdítására fölvette az Erdősi nevet. Névmagyarosítása a Közlöny március 22-i számában jelent meg. A tavaszi hadjárat során részt vett a nagysallói (ápr. 19.), majd az első komáromi csatában (ápr. 26). Eközben április 21-én Guyonnak, majd pár nappal később tábori lelkészének is sikerült az ellenség gyűrűjén áttörve bejutni a komáromi várba. Miután Guyont május 28-án fölmentették a komáromi vár parancsnoksága alól, Erdősi is vele együtt távozott a déli hadszíntérre. Július 11-én jelen volt a Jellasics ellen vívott győztes kishegyesi ütközetben. 1849. július 23-tól Erdősi a IV. magyar hadtest kinevezett felügyelő lelkésze volt, 120 pengőforintos fizetéssel. Részt vett a mosorini (júl. 23.), szőregi (aug. 5.), temesvári (aug. 9.) és a világosi fegyverletétel (aug. 13.) után vívott lugosi (aug. 15.) csatákban.
Erdősi 1849. augusztus 16-án Facseten (Krassó megye) búcsúzott el a Törökországba távozó Guyontól, és Debrecenen keresztül visszatért Selmecbányára.
Hamarosan házi őrizetbe helyezték és rövid időre eltiltották a tanítástól. Magyarosított családneve helyett 1867-ig eredeti nevét kellett használnia. 1850-ben Nagykárolyban kezdett ismét tanítani. A következő évben Temesváron, majd Kolozsváron, 1854 és 1857 között ismét szülővárosa piarista gimnáziumában tanított. 1861 és 1878 között a kecskeméti piarista rendház főnöke, ezután 1888-ig a Budapesten a piarista rend kormánytanácsosa volt. 1888-ban, röviddel halála előtt betegségére tekintettel lemondott hivataláról, és szülővárosába, Nyitrára kérte áthelyezését. Az ottani piarista rendházban élt haláláig, amely 76 éves korában érte. A nyitrai régi városi temetőbe, a piaristák közös sírboltjába, rendtársai közé temették.
Nyitra város polgárai 1894. március 15-én közadakozásból emléktáblával jelölték meg nyitrai szülőházát. A svéd fekete gránitból készült, méretes (150 cm magas, 80 cm széles) táblát Fellner Jakab nyitrai kőfaragó készítette, a rajta olvasható distichont Kenézy Csatár pénzügyi titkár fogalmazta. Felirata:
Itt született 1814. nov. 4. / Erdősi Imre / a branyiszkói hős pap. / Harczriadalma között legelől / járt ő a kereszttel, / hősi nevénél, ó honfi! / emelj kalapot. / Szolgált Istennek, s csatasíkon / küzdve honának; / megkoszorúzta nevét hála / s igaz kegyelet. / 1894. márczius 15.
A csehszlovák időkben ez a tábla elveszett.