A kápolnától nem messzire még áll a régi országzászlótartó talapzata. Ez egy keménykőből betonhabarcsba rakott hármas halom. A középső halmon helyezték el egykor a márványból készült fehér emléktáblát és a zászlótartó rúdját. Az országzászlót a csepeli posztógyár munkásai adományozták a falunak. Ünnepélyes felavatásra 1939. március 15-én került sor. A zászlót a templom ruhatárában helyezték el, s minden évben ünnepélyesen felvonták március 15-én és augusztus 20-án. Erre utoljára 1944 augusztusában kerül sor. A zászlót sokáig Bojtos Pál sekrestyés őrizte, majd a budapesti Nemzeti Múzeumba került. Történetét Szalay Ferenc dolgozta fel.

Szalay Ferenc: A kőkeszi országzászló rövid története

Balassagyarmattól északra, légvonalban kb. tíz kilométerre öt község terül el: Terbegec, Gyürki. Kőkeszi, Sirak és Szelény. Ez utóbbi község az első Csehszlovák Köztársaság kezdetén, 1920-ban szlovák telepesek behozatala által szlovákosítva lett. Az 1938-as adatok szerint Szelényben 38 %-os volt a szlovákság aránya. A többi község lakosságának túlnyomó többsége ma is magyarul beszél. Terbegecen, Gyürkiben és Kőkesziben 1950 óta volt magyar nyelvű tanítás, míg meg nem szüntették azon okból, hogy kevés a tanulók száma. Ekkor összpontosított iskolákat létesítettek 8-9 km-re, ahol jobb feltételek vannak biztosítva. Sirakon és Szelényben azonban ma is működnek az alapiskolák [a cikk írása óta ezek is megszűntek], méghozzá 1945 óta megszakítás nélkül szlovák nyelven. Kérdés, vajon ezekben az iskolákban megvan-e a kellő tanulói létszám?
Sajnos, sorainkat a lakosságcsere, majd 1947-ben a Csehországba történt deportálás nagyon megritkította. Napról napra szemtanúi vagyunk annak, hogy e terület néprajzi térképe mennyire kedvezőtlenül alakul az itt élő magyarság szempontjából.
E bevezető után térjünk rá a kőkeszi országzászló történetének rövid ismertetésére.
1938-ban készült díszes országzászlót a csepeli posztógyár tisztviselői adományozták Kőkeszi községnek a község 1938. nov. 9-én történt felszabadulásának emlékére. Az országzászló és talapzata a templom előtt lett elhelyezve. A kéménykőből betonhabarcsba rakott hármas halom még ma is sértetlenül áll. Méretei földszín alatt 1 m, fölött 160 cm, szélessége 165 cm, hosszúsága 230 cm. Sajnos, a középső halom elhelyezett 45 x35 cm nagyságú fehér márványból készült tábla eltűnt és hiányzik a zászlótartó rúd s az árboc is. A táblán volt feliratra sem emlékszem. A tábla 1944. dec. 28-a körül, az ostrom alatt vagy azt követően tűnt el.
A hármashalom építéséhez szükséges anyagot, valamint az építők díjazását a szomszéd községben, Sirakon élő Lábody Pál rendezte.
A díszes országzászló ünnepélyes felavatása 1939. márc. 15-én a délelőtti órákban történt. A katonai közigazgatás parancsnoka mondott szép ünnepi beszédet. Nevére, rangjára már nem emlékszem. Neusch Árpád tanító mondott köszönetet az ott jelenlévő Lábody Ernőnek, aki a csepeli posztógyárat képviselte, ezen ajándékért. Majd én a Nemzeti dalt szavaltam el. Ezután a Kőkesziben állomásozó határvadász különítmény Bidnay zászlós vezetésével tisztelgő díszlépésben vonult el a zászló előtt. Ez alatt vonták fel a zászlót az árbóc tetejére, majd ismét visszaengedték félárbócra. Az ünnepség után rövid ünnepi ebéd is volt az iskolában. Ekkor bátorkodtam megkérdezni a katonai parancsnoktól, hogy miért engedték vissza a zászlót félárbócra. A parancsnok így válaszolt: „Fiam, a zászló csak akkor lenghet a csúcson, ha majd egyszer mindent visszakaptunk”.
A zászlóhoz tartozott még kb. 2-3 kg anyaföld is, mely vászonzacskóban volt elhelyezve, melyet sokáig őriztek a templomunk sekrestyéjében.
A zászló rendesen templomunk ruhatárában volt elhelyezve. Minden évben március 15-én és augusztus 20-án volt ünnepélyesen felvonva. Az ünnepélyek alkalmával leventék álltak díszőrséget. Utoljára a zászló 1944. aug. 20-án vonták fel.
Hogyan és miért került a szép zászló Kőkeszire? Lapozzunk vissza a történelembe!
“A visszatért Felvidék” című könyvben (szerkesztette Csatári I. és Ölvedi J., Budapest, 1939) a 143. oldal alján és közepén található Lábody Pál neve, (18659 siraki lakos. Gyermekei: Irén, Melénia, Vilmos, Aranka. Lábody Pál 1945-ben halt  meg. É is ismertem. Igen rendes magyar ember volt A cseh megszállás után 1920-ban Sirak községbe jött Medvec János tanítani, aki állítólag Szepesolasziból származott. Medvec tanító kitűnően beszélt magyarul is, de  megjelenése pillanatától igen nagy szorgalommal látott  neki Sirak község elszlovákosításához. Ő szervezte meg Gyürki, Sirak, Szelény községekben a szlovák nyelvű tanítást. Gyürkiben, Sirakon új iskolát építtetett. Ezek a Matica slovenská pénzén épültek.
Medvec tanító úr 1936-ban feleségül vette Lábody Pál leányát, Arankát. Lábody Ernő Balassagyarmaton nősült meg, Bodonyi Erzsébetet vette feleségül.  Később a csepeli posztógyárban dolgozott. Budapesten élt egészen 1974-ben bekövetkezett haláláig.
Vitéz Széles János, aki 1908-ban Kőkesziben is tanított feleségül vette Lábody Pál lányát, Irént (1938 után Széles valamely budapesti kerület rendőrfelügyelője volt).
Itt merek arra gondolni, hogy a csepeli posztógyárból elindított szép és nemes gondolat, mégis csak Medvec János tanító 1938 előtti múltjára akart fátylat borítani.
1938. nov. 9-e után Medvec folytatni akarta a tanítást tovább, de már magyarul. Ekkor lépett közbe édesapám (1891), Szalay Kálmán, aki 1938 előtt is szervezője és irányítója volt a Magyar Nemzeti Pártnak a vidéken. Édesapám csupán annyit kért a katonai hatóságoktól, hogy Medvec tanítót helyezzék el valamely szlovák községbe, ahol szlovákul óhajtják a tanítást. „Természetesen” Medvec ezt az indítványt nem fogadta el, mert apósa birtokán gazdálkodott kb. ⅔ részen.
Bár az itt élő magyarság szempontjából Medvec nagyon rossz múlttal rendelkezett, mégsem háborgatták többé. Azt sem rótták fel neki soha sehol, amit ő többször is kijelentett, ti. hogy rövidesen eljön az ideje az északi és a déli szlávok egyesülésének. Ő viszont 1941-43-ban nagy kártérítési pert indított azok ellen (Szalay Kálmán, Egry István, Gömöry László és Neusch Árpád), akik őt át akarták helyeztetni. Neusch Árpád tanítót még 1941-ben áthelyezték Kárpátaljára, merthogy ő és felesége kitűnően beszélték a szlovák és az orosz nyelvet is.
Vitéz Széles János még azt is bebizonyította, hogy Medvec tanító német származású, amit hivatalos okmányokon is felmutatott. A magyar kit. bíróság a feleket békülésre szólította fel, mivel a háborúban a szlovák is, a német is szövetséges, fogjanak kezet, ami meg is történt. Édesapám és társai 50 pengő perköltséget fizettek fejenként.
Az országzászlót a hatóságok és a csendőrség 1946 elején kezdték felkutatni. Főtisztelendő Alár István akkori plébánost és Bojtos Pál sökrestyést elég brutális módon felszólították, hogy adják elő az országzászlót. Ők azonban arra hivatkoztak, hogy a templomot a front alatt ismeretlen tettesek föltörték, s akkor a zászló is eltűnt.
A zászló csak 1962-ben, a tragikusan elhunyt Bojtos Pál halála után került meg. Bojtos Pál menye, özv. Bojtos Vincéné találta meg apósa szalmazsákjában. Bojtos Vincéné 1962-től takargatta a zászlót egészen 1987. dec. 6-ig. Ekkor jutott birtokomba ez a számomra igen értékes tárgy. Másnap már levelet küldtem a Magyar Nemzeti Múzeumnak, hogy átvenné-e a zászlót. Ám özv. Bojtos Vincéné három nap múlva a zászlót visszakérte, mert igaz, hogy az ő tudta nélkül került hozzám. Én vissza is adtam, mert megtudtam, hogy előzőleg egy igazi magyar embernek ígérte. Közben vártam a levelemre a választ. Meg is érkezett késedelem nélkül, aminek és a benne foglaltaknak is nagyon megörültem. Megmutattam a zászló nagyrabecsült ideiglenes őrzőjének, aki a levél elolvasása után örömmel szolgáltatta vissza nekem. Ő is nagyon helyeselte, hogy a zászló a Nemzeti Múzeumba kerüljön.
Két hét alig múltán, ismét én őrizhettem a zászlót. Vártam az alkalmat, hogy személyesen adjam át a Múzeumnak, ez azonban nem sikerült. Így Balassagyarmatról postán küldtem el 1988 májusának végén.
Június 15-i dátummal szép oklevelet kaptam a Nemzeti Múzeumtól. Nagyon szépen köszönöm.

Kőkeszi, 1988

Az írást Kosík Ilona őrizte meg, mely egy folyóirat hasábjaink olvasható (ez a két oldal maradt csak fenn).