A Késmárki evangélikus líceum 1912-13. Értesítőjében egyebek mellett ezt olvashatjuk az 1913-ban elhunyt Koller Károlyról: „ … Az elhunyt 1825 január 22-én született Lőcsén. A népiskolát és a gimnáziumot szülővárosában elvégezvén, Késmárkra jött, ahol theológiát és jogot tanult; majd Bécsbe ment, ott theológiai tanulmányainak befejezése mellett természetrajzi és mathematikai előadásokat hallgatott, már azzal a szándékkal, hogy a tanári pályára lép és ott e szakokat választja magának. Haza jőve, Lucsivnán, a Szakmáry-családnál nevelösködik és ezen előkelő család rokonszenvét és háláját oly nagy mértékben tudta megnyerni, hogy ezentúl e család szinte nélkülözhetlen barátjának tekinti és egy nyarat sem mulaszthat el anélkül, hogy néhány hetet ott ne töltsön. 1852 szeptember 1-én eleget tesz a késmárki líceum meghívásának, amely őt a természetrajzi és mennyiségtani tanszékre tanárnak meghívta. Ez intézetben működik azután megszakítás nélkül teljes 44 éven át, amikor 1896-ban sikeres és áldásos tevékenység után, a jól megérdemelt nyugalomba vonul. Nemsokára rá, hogy Késmárkon letelepedik, családi tűzhelyet alapít és Schwartner Máriában, akit oltárhoz vezet, hűséges, szerető, odaadó nőt nyer hitvesül, akivel évek előtt bekövetkezett haláláig a legboldogabb házasságban élt és aki barátságos, vonzó otthont teremt férjének. 1892-ben 40 éves szolgálata alkalmával, meleg ovációban részesítették tanulók, tanárok, pártfogóság egyaránt, ezzel mutatván ki az érdemes tanférfiú iránt érzett szeretetüket, elismerésüket és hálájukat. Hálás tanítványai azonfelül azzal lepték meg, hogy a nevére szóló alapítványt létesítettek a líceumnál, amelynek kamatai évenként egy a természetrajzban jeles előmenetelt tanúsító tanuló megjutalmazására szolgálnak. így örökítették meg Koller nevét minden időre a liceumnál. A nyugalomba vonult veterán még teljes 17 éven át bámulatos szellem és testi erőben élvezhette nyugalmát. Alig egy-két napi betegeskedés után csendesen elszendergett, megsiratva két leánya, azok családtagjai és az öt túlélő egyetlen nővére által, őszintén meggyászolva egykori tanítványai és a késmárki líceum részéről. És nagy volt a részvét, amely minden oldalról megnyilvánult és az április hó 7-én végbe menő temetésén is mutatkozott. Díszes koszorúk és illatos virágok fedték koporsóját, városunk minden rendű és rangú polgára követte vallásfelekezeti különbség nélkül, ott volt az egész líceum tanulóifjúsága, tanári kara, pártfogósága, a városi képviselőtestület, a késmárki férfi-dalárda, melynek az elhunyt sokáig lelkes tagja volt és amely egy utolsó dallal jött öt búcsúztatni és megjelent sok egykori tanítványa, valamint a két szepesi egyházmegyének esperesei, lelkészei, egyházfelügyelői, hogy utolsó útjára kisérjék. …“