“… Ős, patriciusi családból született 1833 szept. 1-én Késmárkon s a hosszú nyolcvan esztendőből csak rövidke néhánv diákévet töltött annak falain kivül. Itt ringott bölcsője, itt rakott család fészket, itt folyt le tevékenysége, itt élvezte munkásságának gyümölcsét és itt fejezte be áldásos életét 1913 április 27-én. Élete tehát összeforrt Késmárk életével.
Középiskolai tanulmányait szülővárosa ősrégi líceumában kezdte, a pozsonyi líceumban befejezte, egyetemi tanulmányait pedig Budapesten végezte. A szülői ház nevelése előkészítette őt az élet számára, hová magával vitte jellemének alapvonásait, a szüleitől nyert ama gazdag örökségét, mely vallásosságában, hithűségében, hazaszeretetében, szorgalmában és takarékosságában nyilatkozott meg. Fényes tehetségével párosult idealizmussal készült az orvosi pályára, mely idealizmusát a gyakorlati élet mezején is megtartotta, hol tehetségével, nagylelkűségével s páratlan szívjóságával a szenvedő emberiség egyik legtiszteltebb s legnagyobb jótevőjévé emelkedett. Első alkalmaztatását dr. Bókay János híres orvos gyermekkórházában nyerte, kinél mint asszisztens működött. Azonban rövid idő múlva a szülővárosa iránti vonzalmától vezéreltetve, annak falai között telepedett meg, hol nőül vette szive választottját, a női erényekben gazdag Demiány Vilmát, kivel élete végéig a legboldogabb családi életet élte.
Bár szerénysége sohasem kereste a vezető helyet, csendes pályáján mégis halmozva szórta azt feléje a hála és a köztisztelet. És nem méltatlanúl, mert hivatását, minden tisztét ritka munkakedvvel és akaraterővel párosult becsületességgel töltötte be. Mintha csak önzetlen munkásságával akarta volna leróni szülővárosa iránti háláját, melynek 33 éven át tiszti főorvosa, egyik legelső vezetője s közegészségügyének megteremtője és fejlesztője volt. — Nem tudta és nem akarta külön választani az embert és az orvost, ember volt minden orvosi ténykedésében. Bár teljesen otthonos volt az orvostudomány minden ágában, mégis különösebben mint gyermekorvos tűnt ki s igen keresett és neves volt nemcsak a városban, hanem a megyében is. Nagy bizalommal keresték fel a szegény betegek, kiktől semmi díjazást nem fogadott el, sőt még a gyógyszereket is ő adta, vagy fizette. Pályája iránti ritka szeretetét és lelkesedését mutatja azon nemes vállalkozása is, hogy 1867-ben három társával megteremtette a “Szepesmegyei Orvos és Gyógyszerészegyletet”, melynek mezején hűséggel és kitartással munkálkodott s tagadhatatlanúl oroszlánrésze van a jelenleg oly egészségesen virágzó egylet fejlesztésében. Tizenkilenc évi titkársága, 21 évi elnöksége az egylet történetét foglalja magában. Pályatársai nyolc nappal halála előtt (ápr. 19-én) a nagy betegre való tekintettel teljesen csöndben ünnepelték meg szeretve tisztelt Nesztoruk félszázados jubileumát, tiszteletük és nagyrabecsülésük virágaival koszorúzván meg a mély tudományú orvos, az emberiség barátjának, a nemes lelkű férfiúnak ősz fürteit aranyszázadának küszöbén.
Egyháza, vallása és a kulturális intézmények iránti érdeklődése az e téren való működésre is vezérelte, hol előkelő és díszes tisztségeket töltött be. A líceumi alapok gondnoka volt 1872-től 1877-ig, a nagy líceumi alapnak 1877-1885-ig, amikor egyidejűleg egyházi gondnok is volt. Egyházi felügyelő volt 1885-1889-ig és 1905-1909-ig Líceumi felügyelőnek 1889 dec. 29-én »iránta érzett tiszteletének kitüntető módon« adván kifejezést, közfelkiáltással választották meg.
Az egyház és líceum életében kifejtett működése is elévülhetetlen. Líceumi felügyelősége idejére esett az új líceum felavatási ünnepe 1903 szept. 3-án, mely ünnepélyen hatásos megnyitó beszédet mondott. Az egyház és iskola minden ügye iránt melegen érdeklődött, sőt amikor testi ereje fogytával minden hivataláról lemondott, az egyházfelügyelöséget megtartotta s »buzgó odaadással, higgadt körültekintéssel, törhetetlen protestáns érzülettel munkálta az Úr szőlőjét. S midőn 1909-ben agg korára való hivatkozással felügyelői tisztségéről lemondott, úgy az egyház, valamint a líceumi pártfogóság is, igaz hálájának kifejezést óhajtván adni, érdemekben megőszült volt felügyelőjét örökös tiszteletbeli felügyelőjének választotta.
Kulturális intézményeink fejlesztésére, erősítésére is sokoldalú társadalmi munkát végzett. A késmárki állami polgári és felsőkereskedelmi iskola gondnokságának 20 évig elnöke, a poprádvölgyi h. é. (helyi érdekű) vasút és Szepesbéla-podolini vasút egyik alapítója és az előbbinek megalapítása óta igazgatósági elnöke, a késmárki bank igazgatósági elnöke, megyebizottsági tag stb. stb. De alig volt Késmárk városának olyan kulturális és jótékonysági egylete, melynek ne lett volna lelkes támogatója.
Ezen széleskörű közéleti szereplése sem volt képes őt elvonni családjától, mert csak otthon, övéi körében, a családi tűzhely melegénél pihent meg teljesen, otthon érezte magát legjobban. Házaséletében igazi Philemon volt. Gyöngéden szerető nejének s családjának szeretete, figyelme, feledtette vele a világ zaját, melyet különösen három felserdült s a legszebb reményekre jogosító gyermekének elhunyta óta gondosan került. Gyakran hangoztatta, hogy ezrek és ezrek életét, egészségét mentette meg s három gyermekét sem a szülő rajongó szeretete és gondoskodása, sem az orvos tudománya nem volt képes megmenteni. Felejthetetlen halottainak emlékét kegyelettel ápolva, szivének, lelkének, szeretetreméltó egyéniségének virágait az élőknek osztogatta, minden percét övéinek, örömét, bánatát megosztó hitvesének, öregségében, betegségében gyöngéden ápoló családjának, egyetlen Vilma leányának s vejének, Karátsony Zsigmondnak szentelte, kik a hitvesi és gyermeki szeretetnek minden elképzelhető jelével aranyozták be a fáradt harcos utolsó éveit. Míg betegsége ágyhoz nem kötötte, nem volt akadály, hogy a déli órákban el ne tipegett volna egyetlen leányához, vejéhez, kikre a gondos apa szeretetének minden sugarát árasztotta.
Ilyen volt dr. Tátray Gergely 80 éves élete. És aki úgy élt, az nem élt hiába, az életében és halálában is biztosította magának a jók tiszteletét, szeretetét és becsülését…”