Grósz Alfréd (1885. augusztus 25. Késmárk – 1973. március 1. Késmárk) hegymászó. Minden idők egyik legjobb szepesi hegymászója, tevékenysége a hegymászáson kívül kiterjedt a turizmusra, sísportra, hegyimentésre, természetvédelemre, a tátrai hegymászás és turizmus történetének kutatására. A felsorolt területen számos cikk, könyv szerzője. Német anyanyelvű magyarnak vallotta magát.
Az 1243-ban Németországból a Szepességbe települt családból származó Grósz Alfréd édesapja, Grósz Ernő (1833–1900) – a késmárki Líceum igazgatója – és édesanyja, leánynevén Schickedanz Ella (1850–1933) Késmárkon laktak. Grósz Alfréd itt végezte el a gimnáziumot, a híres evangélikus líceum falai között, ahol Frölich Dávid és a Szepesség oly sok neves tudósa és tátrakutatója is tanult. Ezután a Kassai Mezőgazdasági Akadémia hallgatója, közoktatási diplomát Budapesten szerezte 1911-ben. Néhány évig a Jászberényi Főgimnázium tanára, majd az első világháborús években négy és fél évet katonáskodott, ebből hármat az olasz fronton. A háború után visszatért Késmárkra, ahol 1922–1944-ig a gimnázium testnevelő tanára.
A több mint 400 éves iskola tradíciói szellemében vitte diákjait az oly szeretett Tátra csúcsaira, a természet szeretetének és a hegyvilág megismerésének gondolatától hajtva. A súlyt mindig a fokozatosságra, a biztonságra és a módszeres felkészülésre helyezte. Ebből a szisztémából soha nem engedett és nyilván ennek köszönhetően az általa vezetett sokszor 10-20 fős kötéltársaságok – természetesen kötélpárokban értve – soha nem szenvedtek balesetet. Mindazonáltal hallgatóit a hegyimentés műveleteibe is beavatta és nemegyszer nyújtottak segítséget a Tátrában bajbajutottaknak. Segítőkészsége más területeken is megnyilvánult. Hegymászó tudását a tűzoltásban is kamatoztatta, amikor egy alkalommal a híres Késmárki Fatemplomot mentette meg a lángoktól, hegymászókötéllel és nem utolsósorban a hegyekben szerzett mászótudásával, az akkor még nem létező hosszú létrák hiányában. Ekkor jegyzi el magát végleg a polgári önkéntes tűzoltással, Késmárkon és a tátraaljai településeken.
A természetet és a Tátrát családi kirándulásokon szerette meg, turistaként 1901-től, hegymászóként 1905-től járta a Tátrát. 1905–1945 között több mint száz új utat mászott. Kedvet kapott a hegység fotografálásához is és művészi képei több útikalauz, tátrai ismertető kiadvány, szaklap, turista és hegymászó témájú cikk illusztrációjaként ismeretesek.
Kora legnehezebb útjain látjuk, többnyire szepességi partnerekkel (Rokfalusy Lajossal és Kregczy Tibolddal együtt alkották a híres Szepesi triót, de több jelentős utat mászott budapesti és lengyel partnerekkel is. Közeli baráti szálak fűzték Komarnicki Gyulához, akivel állandó levélváltásban volt egészen haláláig. A levelek a Tátra múlhatatlan szeretetéről szólnak. Csodálatos múltbatekintési lehetőség a Tátra történetének és topográfiájának két ilyen nagyját, írásaik útján megfigyelni.
Eredményei:
1910 Egenhoffer-csúcs (2565 m) DNy-i fala
1911 Keleti-Vaskapu-csúcs (2340 m) DNy-i fala
1912 Középső-Jávor-torony és Jávor-gerinc átmászása
Késmárki-csúcs (2556 m) D-i pillér
Wéber-csúcs (2524 m) ÉNy-i fala
Markazit-torony (2611 m) D-i fala
Vastag-torony (2096 m) ÉNy-i gerinc
Vörös-torony (2466 m) Ny-i gerinc
Litvor-torony (2431 m) Ény-i gerinc
Az 1920-as években Gerlachfalvi-csúcs (2663 m) Ny-i fala
Hátsó-Gerlachfalvi-csúcs (2630 m) DNy-i fala
Téry-csúcs (2595 m) DNy-i fala
A felsorolás csak kiragadott részlet az elsőmegmászásokból. Jellemző, hogy azon kevesek között tartották számon, akik a Tátra valamennyi csúcsán jártak. Elsőként mászott meg több tíz tornyot, például Réz-pad-tornyokat, a Berkenyést, az Angyal-gerinc tornyait, stb.
1911 Hegyes-torony
1913 Békás-tavi-torony
Ökör-hát-torony
Simon-torony
1914 Ruman-csúcs
Bástya-gerinc tornyai
Nemegyszer tettek próbálkozásokat híres értékű könyvtárának megszerzésére, próbálták rávenni hitvallásával ellentétes nyilatkozatokra, ám nem ismerték Grósz Alfrédet. Komarnicki Gyulának írt utolsó levele 1973. február 16-án íródott. Akkor már nagyon beteg volt, de igyekezett eltitkolni. Szokott szerénysége nem engedte volna meg a panaszkodást. Közvetlen környezete a padlón fekve talált rá, és akkor már nem lehetett segíteni.
Azt mondták, “elment az utolsó Zipser”.
Végakarata szerint elhamvasztották. Egy ködös napon, itt-ott csepergő esőben, régi barátjai nem nagy csoportja vitte fel urnáját a hegyekbe és hamvait az Elülső-Rézaknák völgyében a számára oly kedves Nagymező (Weidau) réten szórták szét, és egy gránittömbre felvésték neve kezdőbetűit és egy keresztet.
Az 1994-ben mellszobrot állítottak neki szülővárosában, Késmárkon. Az alkotást magyar, német és szlovák, nyelvű táblák egészítik ki.