Dr. Szász Ágoston a Szepesmegyei Orvos- és Gyógyszerész Egylet 1898-as évkönyvében így emlékezett Dr. Kern Aladárra:
“Egyletünk egy legifjabb tagja mult ki személyében, életének 36 éves korában, oly korban, melyben a legszebb jövö, a legvérmesebb remény tevékenységre buzditja az elöretörekvő ifjut, az akaraterős férfit.
Kern Aladár született 1861. október 23-án Liptó-Ujvárt, egy kedvelt, igen keresett kincstári orvos fia volt és kiváló házi nevelésben részesült, főleg anyja részéről, kinek ő mindene, büszkesége volt. Középjskoláit részben Lőcsén, részben Késmárkon végezte, kis megszakítással a mennyiben a IV. osztály elvégzése után gyógyszerészgyakornoknak lépett be sógora birtokában lévő szepes-olaszi gyógytárba; itt fölébred ambitiója s többre jutni akarván, a késmárki főgymnasiumba visszatért, hol 1881-ben érettségi vizsgálatot tett; itt látjuk őt nemcsak mint szorgalmas tanulót, de mint kiváló zenekedvelőt, ki privat-szorgalmával elsajátította több hangszer művelését s mint ilyen a késmárki lyceum bandáját ébresztette fel álmából s annak karmestere lett.
1881-ben felment a budapesti egyetemre, hol az összes orvosi tanfolyamokat végezve, 1888. évi január 18-án tudorrá avattatott. Ezen idő alatt nemcsak fáradhatatlan orvosnövendék volt, de páratlan társadalmi factor is, mert az ő kezdeményezésére lépett be a szepesi egyetemi polgárok által képezett “Szepesi Társaskör”-be az addig távolmaradásával tüntető felslő szepességi egyetemi polgárság, ő volt az, ki e körben is dalárdát létesített, mely énekével fűszerezte a havi estélyeket.
Tudorrá avatása után 9 hónapon át foglalkozott bacteorologiai vizsgálatokkal Dr. Pertik Otto tanár oldalán, hogy ez által ez idő szerint oly nélkülözhetetlen tudományággal gyarapítsa ismereteit.
1888-ik év vége felé mint gyakorló orvos telepedett meg Szepes-Szombaton, hol egész gyermek-és ifjukorát tölté; örömmel fogadtuk őt, szepes-szombati barátjai s rövid idő alatt nemcsak jó barát, de kedvelt orvosa is lett Szepes-Szombat s környékének. Mindez azonban nem elégitette ki az elöre törekvő ifjut, számtalanszor emlegette azt, hogy mennyire sajnálja: hogy otthagyta az alma matert, honnan, ha nem maradhatott volna ott, könnyebben jutott volna egy tágabb működési körrel biró állomásra, mert a szepes-szombati illetve· környékbeli jött-ment praxissal megbarátkozni soha sem tudott. Nemcsoda, ha ily körülmények között több izben is óhajtott volna jobb helyre jutni, de a szerencse kegyetlen volt vele szemben, sőt midőn 1896-ban egy látszólag igen kitünő állást kapott, szörnyen csalódott. Komlósra került ezen év márczius 1-én, hol körorvosi s két uradalmi állást foglalt el; ottléte életének legsanyarubb időszaka volt amint mondá; a társadalmi életet nem nélkülöző ifju, a mindig magasabb czélok után törekvő férfi, a tudományos működés után szomjázó orvos, ismerősei rábeszélésére, igéretekkel elhalmozva, letelepedett egy pusztán, egy roskodozó háznak egyedüli lakója lett; szinte hihetetlen, de tény, hogy ily helyre csalták őt el puszta-igéretekkel. Ennek láttára mindjárt vissza akart térni Szepes-Szombatra, de restelt vissza térni azokhoz, kik őt csak néhány nap elött elbúcsuztatták, azokhoz, kik kérve kérték, hogy itt ne hagyja őket.
Komlósi működése valóságos poenitentia volt a jobb sorsot érdemlő fiatal orvosra, mint többször elbeszélte, nappal rozzant szekereken ült, utazgatva betegtől beteghez, még pedig a tett igéretek fejében, mert még a pályázati föltételekben kikötött hatosokat az uj évre igértek neki, éjjel pedig nem hagyta őt pihenni bánata s felháborodott lelke, de még hű kutyája sem, kinek viszhangzó ugatása számtalanszor fölverte amugy is gyönge álmából.
Nem csoda, ha ily körülmények között súlyosan megbetegedett. Orrorbánczott szerzett, melyhez csakhamar ágyi tünetek is csatlakoztak, több napon át hallucinált s javulása után a mondottakra nem emlékezett; ezen betegsége óta egészséges nem volt többé, folytonos fejfájasokban szenvedett, melyeket csillapitani igen, de gyógyitani nem birta s midőn egyszer minden ok nélkül jobb oldali végtágjain hűdési tüneteket s látásában zavart észlelt igazi barátjaihoz visszasietett s még ugyanez év október 1-én Szepes-Szombatra visszatért.
Derék kartársunk kedélyére most rá sem lehetett ismerni, a vig, életersős, élczes ifjuból magábazárt életétféltő komoly, megőszült férfi lett, ki mindenkinek csak bajáról beszélt, de czélját szem előtt tartva, megkezdte praxisát, de nem sokáig folytathatta, mert fejfájásai, melyekhez múló, de fájdalom megujuló hűdések csatlakoztak, csakhamar ágyba döntötték s magukkal hozták a szenvedések hosszu sorát s végre 1897. április 25-én a kérlelhetlen halált.
Mindezt látni, mindenről vele mint orvossal fél éven át beszélni, vele, ki anyjáért szeretett volna élni, ki még csak ezentúl az életet élvezni gondolta, vele, ki barátom s jó kartársom volt, -egyforma volt a szenvedéssel, de türnőm kellett, mert szintén embernek születtem.
Halálával vesztesség érte elsősorban azokat, kik hozzá mint orvoshoz föltétlen bizalommal viseltettek, veszteség érte barátjait, de egyletünket is, melynek legifjabb tagjainak egyike volt, ki bizton mondhatom, egyletünk egyik oszlopa lehetett volna.
Legyen áldott emléke!”