(Nemesoroszi, 1932. január 28. – Pozsony, 2003. június 15.) Iskoláit szülőfalujában és a Somogy megyei Csurgón végezte. Költői pályáját az 1950-es évek elején kezdte. 1957-ben magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet szerzett a pozsonyi Pedagógiai Főiskolán. Nyírágón és Kétfegyverneken tanított. Kezdetben kiadói szerkesztő, majd 1956-tól 1995-ig a Fáklya utódlapjának, a Hétnek volt a munkatársa. 2003. június 15-én halt meg Pozsonyban, 72 évesen.

Költészete:
Korai verseinek élményanyagát a gyermekkor, a szülőföld emberei és tájai, a háborús élmények nyújtják. Verseire jellemző a csendes tűnődés, a halk megrendültség a világ dolgai fölött. Lírájával erősen kötődik nemzetiségi létéhez, de elmereng az emberiség legfőbb gondjain is. Verseit a finom hangulatok, a közvetlenség, a tiszta képek és elégikus hangulat jellemzik. Az 1970-es évektől a korábbi kiegyensúlyozottságot vibráló nyugtalanság váltja fel, félelmet és lemondást sugalló verseket ír. A tűnődés és emlékezés mellett a mítoszvilágra és a történelemre tárja kapuját. Egyik legsikeresebb műve, a A kis postás, egy gyermekeknek írt regény, amely a háborús évek megpróbáltatásairól szól.

Fontosabb művei:
Tavasz lesz újra kedves (1956), versek
Júdása én nem lehetnék (1959), versek
A kis postás (1965), gyermekregény
Földközeleben (1965), versek
Laterna magica (1967), versek
Galambok szállnak feketében (1969), versek
Szekerek balladája (1971), versek
Vadvizek (1978), versek
Oszlopfő (1955-1980), válogatott versek
Valahol otthon (1985), versek
Nincsenek szemtanúk (1992), versek
Néger a hóesésben (1994), gyermekversek
Emlékek útján (1995), tanulmányok
A nagy sási kígyó (2000)

Főbb díjai, kitüntetései:
Madách-díj (1968); a Magyar Újságírók Országos Szövetségének Aranytoll Díja (1999); a Posonium Irodalmi Díj Életműdíja (2001); A Szlovák Köztársaság Ezüstplakettje (2002). 2008 tavaszán szülőfaluja művelődési házában Ozsvald Árpád Emlékszobát nyitottak, s felavatták a költő emléktábláját.