Az árvákról való gondoskodás évszázadokon keresztül a különböző egyházak, szerzetesrendek tevékenységének része volt. Bécsben 1763. július 18-án Mária Terézia királynő írta alá az ország első árvaházának alapítólevelét.
Az 1923 júniusában Léván tartott törvényhozó zsinaton a csehszlovákiai reformátusok vezetői kimondták a három egyházkerületből és tíz egyházmegyéből álló Szlovenszkói és Kárpátaljai Egyetemes Református Egyház megalakulását. Az új egyház, mely a trianoni béke következményeként a történelemkényszerítő erejének köszönhetően jött létre.
A szlovákiai és kárpátaljai reformátusok 20. századi történetéről mindeddig kevés, a korszerű tudományos történetírásnak is megfelelő írás látott napvilágot. A kárpátaljai területet leszámítva nem történt próbálkozás a református egyház két világháború között végzett szociális tevékenységének a feldolgozására sem.
A felvidéki reformátusok két világháború közötti történetében kiemelt helyet foglal Marcelháza. A helyi lelkésznek és a kis református gyülekezet kegyes híveinek köszönhetően itt jött létre a szlovenszkói és kárpátaljai reformátusok első felekezeti árvaháza, amely Nehézy Károly lelkésznek köszönhető.  Az 1920-as években Marcelházán szolgáló Nehézy Károly lelkész örökségeként tekintenek a most épült bölcsődére. „Gyermektelen lelkészházaspárként érkeztek a településre. A húszas évek elején nagy TBC-járvány volt a környékünkön: a lánc-szüléstől legyengült fiatal anyák közül sokan belehaltak. Nehézy Károly felesége szívében megérlelődött, hogy a sok árván maradt gyermek részére létesítsenek árvaházat. A Nehézy házaspár 1928 tavaszán a parókián hozta létre az első felvidéki református árvaházat Marcelházán”. A marcelházi gyülekezet a felsőszecsei segédlelkészt Nehézy Károlyt hívta meg lelkipásztornak. A mindössze huszonöt éves káplán örömmel fogadta el a meghívást, azonban új hivatalát a háborús viszonyok miatt csak késve 1918. március 5-én foglalhatta el. Ugyan ezen év őszén véget ért a háború az ország darabjaira hullott, Marcelháza pedig közel húsz évre Csehszlovákia része lett. Nehézy fiatalos lendülettel és a Bethánia Egylet összejövetelein magába szívott kegyességgel látott hozzá a marcelházi gyülekezet lelki éltének a fellendítéséhez: vasárnapi iskolát, ifjúsági egyesületet szervezett, külmissziói és egyéb lelki összejöveteleket tartott. Ez a fajta belmissziói munka ebben az időben még egyáltalán nem volt általános a református egyházban. A lelkész evangelizációs törekvései idővel látványos eredményekkel párosultak, például olyan mértékben megnőtt az istentiszteletek résztvevőinek a száma, hogy kicsinek bizonyult a templom, mint ahogy a kisebb összejövetelekre szolgáló parókia is. Lelkigondozói munkájának fontos részeként vasárnaponként bibliakört tartott a lelkészlakban, melyet rendszerint a résztevők aznapi aranymondásának a megvitatásával kezdtek. Így történt ez 1928. márc. 25-én is. Szép, napsütéses idővolt. Vígan telepedett le a társaság a folyosón. Kellemes meleg volt… – vezeti fel az árvaház megalapításához vezető bibliaóra történetét egyik írásában maga Nehézy, majd így folytatja: – Rendes szokás szerint most is elmondta mindenki az aznapi aranymondását […] Elmondta mindenki, elmondta a lelkész is… Beszélgetni kezdtek az egyes aranymondások tartalmáról. Így történt ez máskor is. Semmi feltűnő nem volt benne. Hirtelen abbamarad az ez irányú kérdezősködés és nagyon komoly hangon hangzik a kérdés: »Ha Jézus csakugyan itt járna a földön test szerint is, a jelenlevők közül ki volna hajlandó Neki élelmet és szállást adni?« A kérdést mindenki komolyan veszi és csaknem kivétel nélkül mindenki hajlandó élelmet adni Jézusnak… De mi lesz a szállással? Nagy csendben szólal meg egy szegény sorsú leányka: „Én szívesen átengedném ágyamat Jézusnak”. „De mi lesz akkor, ha Jézus nemcsak egy napig, hanem hosszú éveken át itt marad? Mi lesz az élelmezésével és szállással? Néma csendben szólal meg az előbbi leány (aki később maga is árvaságra jutván, árvaházi gondozó lett): „Én akkor is adok Neki szállást.” Megint fordul a beszélgetés iránya: „Most már csakugyan meg kell találnunk itt e földön test szerint is Jézust!”. Egy mosolygó arcú, nevető szemű, szelíd leányka szólal meg: „Mégis csak igaz! Jézus test szerint is megtalálható a földön, mert így van megírva a Bibliában: Aki a gyermekek közül egyet befogad az én nevemben, engem fogad be.” (Márk 9:37.) Tehát megtalálható Jézus, a zsidók királya. Valahányszor elhagyott kis gyermeket látunk, ezeknek alakjában maga Jézus jár test szerint itt a földön. Szinte megkönnyebbülve lélegzett fel mindenki, tehát Jézus test szerint is megtalálható a földön. Nem is nehéz megtalálni. Halálos csendben hangzik a kérdés: „Ezek után ki adna szállást, ki adna élelmet Jézusnak?” Gyötrelmes pillanatok. Mindenki érzi, hogy nem lehet játszani a szavakkal. Súlyos és visszavonhatatlan következményei lesznek a kimondott szónak. Legjobban maga a kérdező fél. Mástól várja a feleletet. A lelkész felesége szólal meg: „Én adok Neki szállást is, élelmet is”. És ezzel megszületett az árvaház.

Az első két árva április 2-án költözött be az „árvaházba”, pontosabban, az annak helyet biztosító parókiára. Az intézmény felállításának a híre hamar elterjedt a környező településeken, és mivel mindenütt volt kallódó árva vagy gondozásra szoruló gyermek, így az árvaház lakóinak a száma is gyorsan növekedett.
1929 számos változást hozott az árvaotthon életében. Áprilisban megkezdődött a régi lelkészlak bontása és az új építése. Az ekkora már nyolcra szaporodott kis gyermekseregnek és nevelőjüknek külön épületet kellett keresni. Egyre sürgetőbbé vált az árvaház saját lábra állítása gazdasági szempontból is, addig ugyanis a lelkészházaspár saját költségen kosztolta az árvákat, ruházatukat és egyéb szükségleti cikkeiket pedig a helyi, valamint a velük szoros kapcsolatot ápoló lévai és felsőszeli bibliakör tagjai biztosították. Együttesen kötelezettséget vállaltak azért is, hogy ha az árvaház valamilyen oknál fogva feloszlana, az árvákat nem hagyják sorsukra, hanem magukhoz veszik és felnevelik. Az egyik helyi presbiter csekély összegért bérbe adta kétszoba-konyhás házát az árvaház számára. A parókiáról ide költöztek az árvák, akikre ekkor már két gondozó felügyelt. Az új épület vásárlásának a jogi hátterét volt hivatva biztosítani az 1930-ban létrehozott Béthel Egylet.
Nehézy Károly 1930. március 3-án távozott Marcelházáról és az ugyancsak a komáromi egyházmegyéhez tartozó Kisújfalu gyülekezetének lett a lelkésze. A marcelházi gyülekezet tagjai sírva búcsúztatták a szívükhöz nőtt kis árvákat. Ekkorra az intézménynek tizennégy, míg 1931-ben már huszonnégy lakója volt, így a szűkös lakhatási viszonyok miatt a költözés gyakorlatilag halaszthatatlanná vált. A megfelelő épület keresése közben merült fel a Léva melletti Kiskoszmályon a felsőszecsei erdőbirtokosság által áruba bocsátott, a XIX. század elején a Migazzyak által épített, majd az Erdődy család tulajdonába került kastély megvásárlása. Kiskoszmályba való költözéssel új korszak vette kezdetét az árvaház történetében.
A mozgalom lendületét némelyest megtörte az első bécsi döntést követő határváltozás, majd a második világháború. Az igazi katasztrófa azonban csak a háború végével következett be. Az újra Csehszlovákiához került területeken a mozgalmat feloszlatták, vagyonát pedig elkobozták. Nehézy Károly és a kiskoszmályi mozgalom önkénteseinek nagyobb része az anyaországba távozott. Kis közösségük együtt maradt, így kerültek Őrszentmiklósra, melynek szeretetotthonként működő kastélyában hamarosan egy missziói központot hoztak létre. Ez azonban nem működhetett sokáig. Az 1948-as kommunista hatalomátvétel után pár évvel betiltották az egyházi missziót, ezzel a mozgalom is kényszerű véget ért.
Nehézy Károly Isten kegyelméből élő hitű ember volt, aki egész életét a felvidéki ébredési mozgalomnak szentelte. Szeretetteljes egyénisége, példamutató hívő élete, az árvákkal szemben tanúsított kimondhatatlan szeretete.