A feudális korban az elítélt megszégyenítésére, megfenyítésére és megbecstelenítésére használt büntetőeszköz volt, amelyet hazánk német lakosságú területén már a 13. sz. óta, V. Károly 1532. évi törvénykönyve óta pedig általánosan használtak a különböző büntetőhatóságok. 1786 után már csak a lopás megbüntetésére volt szabad alkalmazni. Gyakori helyi elnevezései voltak: szégyenoszlop, szégyenkő, bitófa, cégér, pelengér, pilinger, pillinger, perrengér, pölöngér. Egyúttal a büntetőhatalom jelképének is tekintették és a 18. sz. közepéig a falvak, városok képéhez hozzátartozott a piactéren, a községháza előtt vagy a malom mellett felállított pellengér. – Egyszerű oszlop vagy kőépítmény volt, amelyhez az elítéltet meghatározott ideig hozzáláncolták és ezáltal kitették a környezet gúnyjának, vagy éppen a pellengéren verették meg a hóhérral vagy a poroszlóval. – A pellengérrel való büntetés fő- és mellékbüntetés lehetett. Célja az volt, hogy az elítéltre nyilvánosan felhívják a társadalom figyelmét és egyúttal meg is szégyenítsék. A hóhér közreműködésével való pellengérre állítás következménye a polgári becsület elvesztése volt; az elítélt jogvesztetté vált, nem volt többé teljes jogú tagja a társadalomnak, pl. nem lehetett tagja a céhnek. Mellékbüntetésnek tekintették, ha a testfenyítő vagy testcsonkító büntetést a pellengér mellett hajtották végre, pl. megvesszőzést vagy a fül levágását. II. József alatt a pellengért el kellett távolítani, de halála után sok helyen ismét alkalmazták az egyéb megszégyenítő büntetőeszközökkel együtt. A meg-megmaradt pellengéreket később városszépítési és közlekedési okokból bontották le. Néhány példány maradt csak meg.
A máriatölgyesi barokk pellengért 1728-ban állították. Az Illésházyak kastélya előtt levő parkosított területen látható.