A 19. század, különösen a második fele, a vasútépítések diadalmenete volt egész Európában. Ekkor épült ki a dualista Monarchia vérkeringését jelentő, részben állami, részben magánkézben lévő vasúthálózat is. Az ekkor felépített pályaudvarok és egyéb vasúti létesítmények (a nagyvárosi hatalmas csarnoképületek és a kisebb létesítmények egyaránt) világszínvonalú építészeti teljesítmények, amelyek egy részében, igaz, sokszor leromlott formában ma is gyönyörködhetünk. Ilyen az 1906-ban megépült lipótvári pályaudvar főépülete is.
Az 1914-ben 22 869 km hosszú vasúthálózat, a 7,1 km/100 km2 vasútsűrűség megközelítette a fejlett európai országokét, és megelőzte a kontinens perifériáján elhelyezkedő államokét. A szerencsésen fennmaradt állomásépületekről még ma is tökéletesen felismerhető, hogy meddig terjedt az egykori Osztrák-Magyar Monarchia, illetve ezen belül a Magyar Államvasutak hatóköre. Jóllehet rendkívül kötött indusztriális feltételeknek kellett megfelelniük a pályaudvari építményeknek, megjelenésükben mégis nyomot hagyhatott az építészet akkori ízlésvilága.
A régebben indóháznak nevezett vasúti pályaházak helyén épültek hazánkban az első korszakos jelentőségű pályaudvarok.
A Magyar Királyi Államvasutak első pályaudvarai (1870 és 1884 között) típustervek alapján készültek: ezekben megkülönböztették a fővonali és a mellékvonali (másodrendű vonali) épülettípusokat. Az alaptípus a minimum egyemeletes, sátortetős, hasábformájú épület volt, amelynek földszintjén a vasútszolgálati helyiségek, emeletén pedig a vasutas lakás kapott helyet. Az áruraktárak elsősorban favázas deszkaépületek voltak. A technika és építészet izgalmas találkozásai, a nagyobb csomópontok mozdonyszínei – különösen ezek fordítókorongjai – az „acélparipák” szervizelését segítették. A pályaudvarok, állomások jellegzetes építményeivé váltak a tökéletes átlátást biztosító váltóállító tornyok.
A MÁV főépítésze, a mohácsi születésű Pfaff Ferenc (1851-1913) színre lépésével változott a helyzet. A budapesti József Nádor Műegyetemen Steindl Imre tanítványaként végzett építész 1887-1907 között munkatársaival 20 nagyállomás és számtalan kisebb állomás tervezését és kivitelezését végezte. Méltóságteljes megjelenésű, arányos épületei a historizmus szellemiségében fogant neoreneszánsz stílust képviselték. A győri, a kassai és a miskolci pályaudvarokat is hasonlóan építette át. 1890-től a tervei alapján felépült pályaudvari épületek a Monarchia építészetének legszebb ilyen típusú építményei lettek. A Pfaff-féle állomásépületek jellegzetessége a hármas hangsúlyt adó tömegkompozíció: a kiemelt középső tömbhöz hosszú, földszintes oldalszárnyak csatlakoztak, hogy az épületvégeket hangsúlyosabb pavilonok zárják. Az épületrészeket összekötő folyosóból nyíltak a nagyobb terek: központi csarnok, várócsarnokok, étterem stb. A gőzmozdonnyal vontatott 8-10 vasúti kocsi hosszához igazodó, lomhán elnyúló épületek város felé néző homlokzata volt a díszesebb (a pécsi állomásépületet például Zsolnay-domborművekkel gazdagon díszítették). A vágányok felőli oldal látványos része kétségtelenül az utasforgalmat bonyolító, épülethez csatolt veranda volt. Szerencsés esetben ilyeneket ma is láthatunk vidéki városaink pályaudvarain.
A nagyvárosi pályaudvarcsodák díszes falakkal egybeépített vas- és acélszerkezetű üvegcsarnokai mellett e kisebb épületek zártságukkal, geometrikus formákkal tagolt tetőszerkezeteikkel, vakolt vagy vakolatlan téglahomlokzatukkal és több-kevesebb díszítménnyel válhattak a városok központi épületeivé. Plasztikai díszek, közöttük művészien formált szobrok, domborművek és egyéb fémelemek gazdagíthatták a homlokzatokat. Az építészetileg is hangsúlyozott centrális rész – legtöbbször átjárócsarnok, jegyváltóhelyiség – enteriőrjei kapták a legtöbb díszítést aranyozott stukkók, freskók, csillárok, színes és homokfúvott üvegablakok formájában. A szerényebb, kisebb pályaudvarok pedig emberléptékű tereikkel derítették jókedvre az izgatott utazót.
Pfaff első művei a fiumei és a zágrábi épületek, amelyeket a Horvát Vasutak kiváló állapotban őriz. Kiemelkedően szépek a temesvári (itt egy külvárosi is épült), a debreceni, a pécsi állomásépületek. Kétségtelenül legérettebb alkotása a kaposvári, ahol a már közel évtizedes tervezői gyakorlat eredménye a harmonikus építészeti kompozíció. Típustervként ez ismétlődik a verseci és a szatmári pályaudvar központi épületein is. 1903-ban épült nyerstégla falas homlokzatával a később némileg átépített ceglédi épület. 1907-ben egyik utolsó műveként nyílt meg a már emlegetett, építészeti megformáltságában a korábbiaktól eltérő szolnoki pályaudvar. Legtöbb épülete jobb-rosszabb állapotban ma is áll, de talán csak a szegedinél sikerült az elmúlt években a Pfaff épületeihez méltó megújulás. Itt a teljes felújítással párhuzamosan a mai igényeknek megfelelő technikai átalakításokkal egy modern, ám korát hűen tükröző épület születhetett.
Pfaff Ferenc legszebb épületei Arad, Bátaszék, Cegléd, Celldömölk, Debrecen (régi állomásépület), Fiume (nevét emléktábla őrzi), Füzesabony (nevét emléktábla őrzi), Gyimesbükk, Győr (átépítés), Kaposvár, Kassa (átépítés), Kolozsvár, Lipótvár, Miskolc-Gömöri pályaudvar, Miskolc-Tiszai pályaudvar (átépítés), Nagykároly, Nyíregyháza (régi állomásépület), Pécs (nevét emléktábla őrzi), Pozsony, Szatmárnémeti (nevét emlékoszlop őrzi), Szeged (felújítva 2006-ban Pfaff eredeti tervei szerint), Szolnok (régi állomásépület), Versec, Zágráb és Zsombolya településeken állnak.
A Budapesten, 1913-ban elhunyt építész sírja a Farkasréti temetőben található.