A Nyitrán nevelkedett Lyka Károly álltal szerkesztett Művészet című képzőművészeti szaklap 1910-ben megjelent első számában az alabbiakat olvashatjuk Dr. Nécsey Lászlóról (1878-1909):
„Lesújtó hírek érkeztek a múlt év november havának elején a Szépművészeti Múzeumba. Az intézet egyik kiváló tisztviselője, ki ifjú életét megmenteni ment a dalmát tengerpartra, szörnyű haláltusát vívott egy gyilkos betegséggel. A szerető szülők és jóbarátok még bele sem élhették magukat a szörnyű valóság tudatába, mikor a drót november 11-én a tragédia végét jelentette.
Nécsey László doktor halálának hírét mély fájdalommal vette mindenki, aki a megboldogulthoz közel állott. Komoly, szelíd lelkű, önzetlen ember volt. Egyedül hivatásának élt. Aki ismerte, csak barátja lehett.
A létért való harctól megkímélte sorsa. Annál nagyobbak voltak azonban benső küzdelmei, míg a hivatásának megfelelő pályát megtalálta. S midőn gyökeret kezdett verni a kedvező talajban – egy váratlanul beköszöntött tüdővész rövid néhány hét alatt elpusztította.
1878 december 19-én született a barsmegyei Verebélyen. Gimnazista korában Érsekújvárra került, de ott a középiskolának csak első osztályát járta. A többi hetet Besztercebányán végezte. Az érettségit 1890-ben tette le. A hivatottság érzete nélkül iratkozott be jogásznak a budapesti egyetemen. A szigorlatokat már nem is tette le. Hazautazva kijelentette szüleinek, hogy a bölcsészeti szakra lép át.
Kezdetben magyar és francia irodalommal foglalkozott. Különös szeretettel tanulmányozta az utóbbit. Időközben egyre jobban vonzotta a művészettörténet, míg végül annak kutatását választotta élete fő feladatául.
1903-ban a müncheni egyetemre ment, hol két éven át főleg Vollt és Furtwänglert hallgatta; majd egy évet a párisi egyetemen töltött. 1906-ban újra Budapesten iratkozott be és itt is szerezte meg a doktori diplomát 1907 júniusában, mint Pasteiner Gyula tanítványa. A következő év március elsején kezdte meg szolgálatát a Szépművészeti Múzeumban.
Nécsey László a komolyan gondolkozó nemes törekvésű ember legtisztább típusa volt, az akarnokság minden nyoma nélkül. Nem vezették kicsinyes szempontok. Élete és tudományos működése közt a legszebb összhang uralkodott. Élvezetből dolgozott s éppen azért nem jutott annyira, hogy sokat adjon sajtó alá. Csak arról írt, ami igazán érdekelte s amit feldolgozásra érdemesnek talált. Munkáit gondosan készítette elő s alapos megfontolással tett papírra minden szót.
Doktori értekezése “Vittore Pisano” 1907-ben jelent meg a Franklin-Társulat kiadásában. A nagy elmélyedéssel írt stílkritikai dolgozat Pisanello művészetének forrásaira igyekszik világot vetni. (A művészről azóta kimutatták, hogy keresztneve nem Vittore, hanem Antonio volt.)
A kérdéssel már többen foglalkoztak s Nécsey csak adalékokkal járult hozzá annak az elméletnek bizonyításához, hogy ezen olasz festő művészete a XIV. századi burgundi, illetőleg francia miniatorok felfogásával áll legközelebbi rokonságban. Az értekezés önálló eredményekben leggazdagabb része Pisano két ismert arcképének elemzése. A finom megfigyelések egész sora szolgál itt három tétel bizonyítására. Pisanello festői stílusa az említett északi művészekével alapjában megegyezik. Festő és éremmintázó művészete közül az előbbi az idősebb. Két arcképe közül a Ginevra estei hercegnőt ábrázoló miniaturszerű festmény más művészi nézletből keletkezett, mint az estei Lionellot ábrázoló plasztikus jellegű képmás.
Nécsey egyéb irodalmi munkái közül legértékesebbek azok a kritikák, melyeket a Budapesten megjelenő “Revue ele Hongrie” című folyóirat számára írt. Beszámolt ezekben minden nevezetesebb művészeti eseményről, és elismerésre méltó objektivitással fogalmazta meg mindig véleményét. A magyar festészet legújabb fellendüléséről szólva nem mulasztotta el pl. rámutatni Hollósy Simon érdemeire. Nécsey maga is szoros összeköttetésben állott egy ideig a sok méltatlanságot szenvedett művésszel, ki tanulmányaiban nagy segítségére volt. Nem hagyhatjuk említés nélkül a Budapesti Hírlapban és Az Újságban megjelent Velazquezről szóló cikkeit, úgyszintén azon névtelen kritikákat sem, melyeket még fiatal egyetemi hallgató korában a Független Magyarország számára írt.
Többhöz nem volt ideje. Tudásának gyarapítását fontosabbnak tartotta, mint az elért eredmény publikálását. Olcsó sikerekre, nevének szellőztetésére nem vágyott. Egyáltalában egész működése nem volt egyéb, mint gondos alapvetés, a legfontosabb tudnivalók gyűjtése.
Ritka jelenség a mi társadalmunkban, hol napirenden van már a művészet alacsony kizsákmányolása is. Nagy igazságtalanság volt tehát a sorstól, hogy éppen öt ítélte halálra. Bánatos szülei harmadik fiúkat vesztették el benne. Az elköltözöttek egyike volt az 1902-ben 32 éves korában tragikus véget ért Nécsey István festőművész.
Holttestét hazahozták Verebélyre, és november 20-án temették el. A Szépművészeti Múzeum mély gyászának dr. Krammer Ernő igazgató adott méltó kifejezést. Mi, akik jól ismertük, azzal a fájó tudattal válunk meg tőle, hogy ezúttal egy sokra hivatott kifogástalan emberről kellett lemondanunk.“

A magyar kulturának igen kiváló munkása Dr. Nécsey László (szül. 1878 deczember 19-én Verebélyen, Bars megyében), a Szépművészeti Múzeum fiatal tisztviselője halt meg november 11-én a dalmácziai Lesina szigeten, hová tüdőbajának gyógyítása végett utazott. Szerény, feltünést kerülő ember volt.