Adéle Aubouin 1822. szeptember 10-én látta meg a napvilágot a franciaországi Pontarlier-ben. Apja a század elején még gazdag vasgyáros volt, de tönkrement, s Adéle születésekor már egyik vejének birtokán élt családjával. Adéle-nek két nővére, egy bátya és egy húga volt. A lány korán elárvult, először apját, majd 13 éves korában édesanyját is elveszítette. Emma nővére révén egy németországi leánynevelő intézetbe került, majd 17 éves korától nevelőnőként kereste kenyerét, előbb Németországban, majd Csehországban. Itt először a Likawetz családnál dolgozott, majd innen került az egyik családtag révén Josef Redtenbacher kémikus professzor házába. Itt ismerkedett meg a kilépett cs. kir. tisztből kémikussá lett magyar fiatalemberrel, Görgei (Görgey) Artúrral, Redtenbacher kedvenc tanítványával. Erről a következõket írta emlékiratában: „Egész személyiségét fellépésének rendkívüli szerénysége jellemezte, amely igen disztingvált benyomást gyakorolt ugyan, de anélkül, hogy a szemlélő, már első látásra valami rendkívüli impressziót nyerhetett volna róla. Csak a további társalgás folyamán, amelynek csakhamar urává lett, s amelyet felötlő ügyességgel vezetett, – és csak amikor a pápaszeme mögül elővillanó kék szemének meleg, kedves, mégis éles tekintete érte az embert, – amikor szellemes diskusszióját hallotta az ember, amely akárhányszor gúnyos éllel és meglepően erős kritikával villogott: csak akkor és apránként kapta a hallgató azt a benyomást, hogy egy ritka érdekes, rendkívüli férfiúval van dolga. – Ám azért a mélyebb érzésnek, az érzelmi melegségnek sem volt híján, sőt, aki a szavát hallgatta, könnyen juthatott arra a meggyőződésre, hogy ez az ember igazán sajátos keveréke az okosságnak, a biztosan ítél szellemi fölénynek és a – szentimentálizmusnak, de a szentimentálizmusa is változékony, fordulatos…” Noha Görgei nem különösebben udvarolt a fiatal, csinos nevelőnőnek, 1848 januárjában – miután kiderült, hogy Adéle rövidesen visszatér Franciaországba – egyszer csak megkérte a kezét, s január 16-án el is jegyezte őt. Maga Görgei 1848. január 19-én tájékoztatta unokatestvérét, Görgey Gusztávot házassági terveiről: „Én az első évtől fogva bejáratos voltam a házhoz, sőt az elmúlt nyáron három hónapon át falun ott is laktam nálok. Ekkor volt alkalmam Adélt közelből kiismerni és – megszeretni. Anélkül, hogy belőle valamit neki elárultam volna, magamban elvégeztem, hogy – ha ő érzelmeimet viszonozza s én a Szepességen megkeresek annyit, a mennyi szükséges a megélhetéshez – egy év múlva elveszem. Ekkor közbejött, hogy Redtenbacher ángya júliusban szintén férjhez megy és hogy ekkor Adél, rokonai kívánságának engedve, visszatér Francziaországba. Már most ezt tovább szó nélkül nem nézhettem. Gyors elhatározással – számba vévén egyrészt, mindkettőnknek mily kevésre van szükségünk és hogy másfelől Mari nénénktől talán csak nem lesz sok, ha toporczi birtoka kezeléséért két szobát, az élelmet, fát s a t … igénylek. – Adélnek azt az ajánlatot tettem, hogy ha eléggé szeret, hát kövessen Toporczra a jövő őszszel. S ő beleegyezett. De mivel társalkodói állása már augusztusban véget ér s ő azután nem tudna hová lenni, holott szeretne nem nagyon távol tőlem tartózkodni s a nyilvános decorumot is megfigyelni: ezért rövidítek az időn.” Görgei március elején néhány napot Bécsben töltött, majd visszatért Prágába, ahol március 29-én feleségül vette Adéle-t. Tanúja volt a március 13-i bécsi forradalomnak és prágai forradalmi mozgolódásoknak, de élénk figyelemmel kísérte a magyarországi eseményeket is. Az esküvő után az ifjú pár Bécsbe, majd onnan Pozsonyon át Toporcra utazott. Pozsonyban Artúr István társaságában az országgyűlés karzatán tanúja volt az áprilisi törvények születésének, s úgy vélte, „hogy ily nagy vívmányokat nem lehet – ingyen kapni! azoknak nagy ára, vérdíja szokott lenni; ezt az árát meg kell adnunk, ha előre nem: hát utólag”. Pozsonyból ismét gőzhajóval utaztak Pestre, majd onnan kocsin a Szepesség felé, Toporcra vették az útjukat. Útközben megálltak Lőcsén, ahol meglátogatták Artúr anyai nagyanyját. Itt találkoztak Artúr fiatalabbik bátyjával, Árminnal is. Lőcséről Késmárkon át érkeztek meg Toporcra. Görgei Artúr és felesége Toporcon töltötték mézesheteiket, Artúr átvette a birtok igazgatását, azonban május közepére megváltozott a helyzet. Artúr egyre nehezebben tudott szót érteni Mari nénivel, aki elhunyt férje hagyományos gazdálkodási metódusának megváltoztatásában szinte kegyeletsértést látott. Május 16- án megjelent a Batthyány-kormány felhívása az első 10 honvédzászlóalj szervezéséről. Artúr ezután úgy gondolta, a harctéren, immáron Magyarország katonájaként több hasznot hajthat, mint ha a háromnyomásos gazdálkodás vagy a vetésforgó előnyeiről és hátrányairól kénytelen naponta vitázni szeretett nagynénjével. Ezek után megállapodtak az öccsével, hogy mindketten belépnek az újonnan alakuló hadseregbe. A dolgot Istvánnak kellett előkészítenie, akit főnöke, Zsivora György pesti ügyvéd amúgy is felszólított, hogy térjen vissza a fõvárosba, s foglalja el helyét az irodában. István dolga lett volna, hogy előkészítse bátyja századosi kinevezését a honvédséghez. Annyi bizonyos, hogy István május 18-án este már (vagy még) Pesten volt, mert a Radical Körben tartott adakozás során 5 forintot adományozott a haza védelmére. Mindez István verziója a történtekről. Mindennek azonban némileg ellene szól az a levél, amelyet Artúr Toporcról való távozása után írt a feleségének. Az ifjú férj 1848. május 26-án hagyta el Toporcot, s másnap reggel 7 órakor már Késmárkról írt levelet a feleségének. A levélben megismételte előző napi szóbeli ígéretét: „…nem keresem majd soha szándékosan a veszedelmet, és nem fogom elfeledni, hogy az életemmel tenéked tartozom. Nem kockáztatom az életemet, sem az egészségemet, és nem leszek katona…” Bár ember tervez, Isten végez. – De ha kitörne a háború, “és valamely végzetes fordulat által Magyarország fennállása forogna kockán, akkor beállok önkéntesnek, még pedig lehetőleg olyan csapathoz, mely közel tihozzátok táboroz.” A levél további részében arról ír, hogy le fog tenni „eddig őrült” szerénységéről, „és igen igyekezni fogok szerezni magamnak olyan állást, amelyre hivatottságot érzek magamban”. A levél egyértelműen a feleség aggodalmát kívánta eloszlatni, ugyanakkor érdekes, hogy Artúr milyen határozottan ígéri, hogy nem lesz katona (noha az ország végveszélyével kapcsolatos kitételben már nem tartja lehetetlennek sem azt). Ha a levélnek a megszerzendő állással kapcsolatos kitételét kombináljuk a fentebb említett, Görgey Istvánnak az Eötvösnél tett (áprilisra datált) látogatásra, illetve Kovács Lajosnak a Széchenyinél tett látogatásra vonatkozó adatával, elképzelhető, hogy ezekre ekkor, tehát május végén – június elején került sor. Eötvös május 24-én utazott Innsbruckba, s június 2-án tért vissza onnan, Széchenyi pedig június 19-én indult el oda; az említett időpontban tehát mindketten a fővárosban tartózkodtak. Ha e feltételezés igaz – amit a levél kitételei igen valószínűvé tesznek –, akkor abból az is következik, hogy Artúr ekkor még nem döntötte el, vajon a tudósi, vagy a katonai pályát választja-e; sőt egyelőre nagyobb hajlamot érzett az előbbi, mint az utóbbi iránt. Eötvös elutasító magatartása azonban eldöntötte a dolgot, s ismét a katonatiszti pálya került előtérbe. Május utolsó napjaiban aztán Görgei Artúr is Pestre érkezett, s naponta várta a kinevezést. Június 5-én arról írt a feleségének, hogy „a megteendő lépések meg vannak téve, most csak várni kell az eredményt”. Idejét nagyobbrészt a magyar nyelv tanulásával tölti. Egyben igyekezett megnyugtatni a feleségét, hogy havi 80 pengő forintos fizetéséből takarékosan megélhetnek. „Hanem azt ne gondold, hogy mint századosnak, rögtön ellenség elébe kell indulnom és agyonlövetnem magamat. Ha itt volnál, csakhamar magad is nevetnél hijábavaló halálos félelmeiden – annyira nyugodtan megy itt minden a maga természetes életvidor útján.” Görgeit 1848. június 9-én kinevezték a Győrben szerveződő 5. honvédzászlóalj századosává. A kinevezési oklevelet azonban csak néhány nap múlva kapta meg, mert még június 12-én is arról írt a feleségének, hogy ugyan mindenfelől gratulálnak a századosságához, de még mindig nem nevezték ki. Ugyanebben a levélben számolt be a június 11-én a Károly laktanyában az oda beszállásolt honvéd újoncok és a szintén ott tanyázó, a fent említett olasz ezredből származó sorkatonák közötti véres összeütközésről is. Görgeiné ettől kezdve a katonafeleségek általános sorsában osztozott: viszonylag ritka levélváltások, még ritkább személyes találkozások és állandó izgalom a férj sorsa miatt. Emlékirata alapján jól követhető 1848–1849. évi útvonala. 1848 augusztusában Pestre utazott, útközben Rimaszombaton megismerkedett Markusovszky Lajos orvossal, aki később férje orvosaként és barátjaként játszott meghatározó szerepet az életükben. Pesten szobát bérelt a Bálvány utcában, ahol időnként Artúr is megjelent. Rövidesen a Bálvány utcából átköltözött a Károly-kaszárnyába, ahol Görgei egyik rokonánál és tiszttársánál, Kosztolányi Móricnál lakott. Kosztolányi feleségével, „a szép és kedves olasz” Mambrino Fannival rövidesen elválaszthatatlan barátnők lettek. Szeptember 28-án tanúja volt annak, ahogy a tömeg a meggyilkolt Lamberg altábornagy holttestét bekísérte a Károly kaszárnyába. Nyilván ennek a sokkszerű élménynek is szerepe volt abban, hogy a két hölgy rövidesen elköltöztek. Görgeiné Budára ment lakni. Láhner György alezredes, majd ezredes, később tábornok lakásába. (Láhner korábban ugyanabban a cs. kir. gyalogezredben szolgált, mint Kosztolányi, s az ő felesége, Lucia Conchetti is olasz volt.) Görgei ekkor már a Tiszán inneni önkéntes mozgó nemzetőrség szolnoki táborának, majd a Csepel-szigetnek a katonai parancsnoka volt. Szolnoki tartózkodása során többször beutazott a fővárosba. Szeptember 13-án, amikor levélben ajánlotta fel szolgálatait Kossuthnak, a levél végén megadta feleségének pesti címét is, hogyha a volt pénzügyminiszter valamit sürgősen üzenni akarna neki. Szeptember 24-én ismét Pesten járt, ezen a napon kapta meg kinevezését a Csepel-szigetre. Ezt követően csak két hét múlva, október 11-én látogathatta meg ismét a feleségét – aznap, amikor Kossuth személyesen fogadta, s titokban tábornokká nevezte ki. Ezután hetekig nem találkoztak, de Görgei időről időre felhasználta az alkalmat, hogy a fővárosba utazókkal levelet küldjön neki. Görgeiné bejáratos volt a budapesti katonai társaságokba. Karácsonykor aztán Görgey Gusztáv társaságában Győrbe utazott, ahol férje éppen a város kiürítését készítette elő. Így aztán néhány nap múlva visszaküldte feleségét a fővárosba. „Most rajtam csüng Európa szeme. Az egész világ kíváncsi rá, mi történik majd velem és WindischGrätzcel” – mondta búcsúzóul. Görgeiné nem sokáig maradhatott a fővárosban. Rövidesen újabb üzenetet kapott a férjétől, hogy utazzon toporci rokonaikhoz, ahol nagyobb biztonságban lesz, mint Budán. Az út előkészületeit Láhner György ezredes intézte. Görgey Gusztáv kíséretében, csikorgó hidegben Lőcsén és Késmárkon át Toporcra utazott, de miután időközben a toporci háztartás feloszlott, és a Szepesség egy része ellenséges megszállás alatt volt, visszakocsizott Késmárkra, onnan pedig a Szepes és Liptó megye határán levő Lucsivnába egy ottani rokonukhoz, Szakmáry Donáthoz és nejéhez, Görgey Idához. Artúr egy ízben egy ismeretlen nővel pénzt küldött neki Lucsivnára, s Görgeiné ettől a nőtől értesült az elmúlt napok eseményeiről is. Lucsivnán kereste fel Görgeinét Hrankay József nyugalmazott kapitány, s ajánlólevelet kért tőlem Görgeihez. Elmondta, hogy Windisch-Grätz nevében azzal a megbízatással megy hozzá, hogy rábírja fegyverletételre. Görgeiné mereven visszautasította Hrankayt, és kijelentette, hogy a férjére semmiféle befolyást nem akar gyakorolni. Közben egy jó barátjától arról értesült, hogy a helyi hatóságok megtudták a kilétét, és hogy jó lesz menekülnie. Ezért elhatározta, hogy a táborba megy a férjéhez. Görgei főhadiszállását január 30-án este Liptószentmiklóson találta. Este bál volt a megyeházán, de a mulatságon Görgeiné már nem vett részt, mert halálosan fáradt volt. Innen Lucsivnán át Poprádra, onnan Csütörtökhelyre vonult a tábor, majd február 4-én Lőcsére értek, ahol a főhadiszállást a megyeházán ütötték fel. „Mialatt Artúr egymagában bezárkózott rögtönzött dolgozószobájába – írja emlékiratában – , hogy a további hadműveleteinek tervét dolgozza ki és erre az időre láthatatlanná lett mindenki számára, azalatt én arra használtam az időt, hogy rendbe hozzam nagyon is lerongyolódott öltözékemet és hogy újra emberi külsőre tegyek szert. Mert biz a tábornoknak nem igen lett volna oka elkérkedni felesége pompás eleganciájával… Még csak cselédem sem volt, mindent magamnak kellett csinálnom, varrnom, olcsó selyemből ruhát rögtönöznöm. Mint ahogyan vérbeli katona-asszonyhoz illik.” Február 5-én a lőcsei főhadiszálláson nagy bált rendeztek a kávéház helyiségeiben. A táncmulatságra hivatalos volt az egész lőcsei és környékbeli társadalom. Görgeiné maga is ott volt a bálban, s tanúja volt, amikor pontban éjfélkor Görgei egy ezredtrombitás kíséretében megjelent váratlanul a kávéházi bálteremben, felment a pódiumra, a zenészeket elhallgattatta, s helyettük most az ezredtrombitás fújt a trombitájába, majd a beálló csendben a tábornok közölte, hogy Guyon Richárd ezredes hadosztálya elfoglalta a branyiszkói hágót, s ezzel megnyílt az út Eperjes és Kassa felé. A tábornokné az éjszakát Lőcsén töltötte, másnap továbbment Szepesváraljára, ahol a szepesi káptalan vendége volt, az éjszakát pedig a püspöki palotában töltötte. Február 7-én haladt át a branyiszkói hágón, s elszörnyedve látta a két nappal korábbi küzdelem nyomait. Innen Sirokán át Eperjesre érkezett. Eperjesen a császáriakkal együttműködő Hedry Ernő alispán lakásába szállásolták be, azonban alighogy a tisztálkodáshoz fogott, tisztek rohantak be a házba, s kimentették őt az időközben lángra kapott épületből. Innen Kassára ment tovább a hadsereggel, ahol a Meskó családnál lakott, és megismerkedett „a kassai hölgytársaság színe-javával”, köztük a konzervatív Desewffy Emil szeretetreméltó nővérével, Semseynével, aki estélyt is rendezett a honvédtisztek tiszteletére. A tisztikar hálából „a szeretetreméltó kassai hölgyek iránt” bált adott. „A vígasságra én az egyetlen és már jól ismert szürke selyemruhámat öltöttem magamra – írja emlékiratában Görgeiné. – A kassai hölgyek azonban, ragyogó szépségükhöz méltón, gazdag selyemruhákban jelentek meg, amelyeket nemzeti színű díszítések ékesítettek. A hölgyek pompás ékszerdíszeket is aggattak magukra, de a bál végeztével a haza oltárára ajánlották fel e ragyogó ékességeiket.” Kassáról Miskolcra vonult tovább a hadsereg. Görgeiné Mezőkövesdig együtt utazott a főhadiszállással. „…azt hittem, Mezőkövesden már kívüle leszek a harcvonalnak, holott most jutottam még csak igazán bele” – írja. Szobájából egész nap hallotta az aznap Kápolnánál kezdődő csata zaját. Február 27-én pedig ablakai alatt vonultak el az ütközet sebesültjeit hozó végtelen kocsisorok. Február 28-án Mezőkövesden is lezajlott egy ütközet, de ezt követően a hadsereg visszavonult a Tisza mögé. Görgeiné ezután férje kívánságára elhagyta a tábort, és kocsin Tiszalökre ment, Görgei egyik segédtisztjének, Duka Tivadarnak a társaságában, aki egy uradalmi tisztviselőnél bérelt számára szállást. Itt ismerkedett meg Andrássy Gyula gróffal, a későbbi miniszterelnökkel is. Március 9-én megjelent Görgei is azzal, hogy utazzanak együtt Debrecenbe. A tábornok ezen a napon kapta meg – többekkel együtt – a frissen alapított Magyar Katonai Érdemrend II. osztályát Kossuthtól. Magára az átadási ünnepségre a feleségét nem vitte magával. Még aznap este elhagyták Debrecent; Görgeiné visszatért Tiszalökre, Görgei pedig Egyekre a főhadiszállásra. Néhány nap múlva, március 14-én Görgei főhadiszállása Tokajban volt, ahová Görgeiné is utánament. Itt Bónis Sámuel szabolcsi kormánybiztosnál szállt meg. Tokajban a helyi hölgyek valóságos rajongással vették körül a tábornokot, s évődtek Görgeinével, hogy elcsábítják a férjét, ami némileg bosszantotta az asszonyt. A következő állomáshely március 17-én Miskolc volt, majd a hónap végén, március 30-án Eger. Görgei itt kapta meg az ideiglenes fővezéri kinevezését, s itt fogadták el a tavaszi hadjárat haditervét. A tábornok közölte nejével, hogy csaták hosszú sora áll előtte, s ezért hátrahagyja őt Egerben. Görgeiné néhány napig itt maradt, a helyi káptalan vendégeként. A papok nagy előzékenységgel viselkedtek vele, s megpróbáltak számára olyan szállásról gondoskodni, ahol közelebb lehet a hadsereghez, biztonságban van, s könnyebben kaphat híreket a férjéről. Végül Parádot ajánlották számára, ahol a Károlyi grófok egyik hivatalnokánál szállt meg. Nagyon egyedül érezte magát, mert egy cseléden kívül nem volt társasága. Április elején aztán két, becsületszóra szabadlábon járó osztrák tiszt érkezett a településre. A két tiszt állandóan whistet játszott Görgeinével, aki emlékirataiban is azon sajnálkozott, hogy milyen rossz kártyapartnere lehetett a tiszteknek. Rövidesen sebesült honvédtisztek is jöttek, s Görgeiné minden szállítmány érkezésekor azon aggódott, hogy a férje is köztük lesz. Szerencsére nem így történt, sőt rövidesen levelet kapott a férjétől, amelyben az a tavaszi hadjárat diadalairól számolt be neki. Az újabb személyes találkozóra csak 1849. május 21-én, Buda bevétele után került sor. A sikeres ostromot követően Görgei az öccsét, Istvánt küldte Parádra a feleségéhez. Az asszony azt követõen Mjk József őrnagy és a két fogoly osztrák tiszt kíséretében utazott fel Pestre, ahol előbb a Magyar Király szállodában, majd Festetich György gróf hívására az ő palotájában szállt meg. Május utolsó napjaiban valósággal fürdőzött férje dicsőségében, akit, bárhová ment, mindenütt éljenző tömeg fogadott. Maga a tábornok folyamatosan kérte és intette nejét, hogy minden körülmények között viselkedjen és öltözködjön a legnagyobb egyszerűséggel. Görgeinének ez nem esett nehezére, hiszen, mint írja, ez a viselkedés felelt meg ízlésének és természetének. Június 5-én tanúja volt Kossuth pesti bevonulásának – a diadalmenetet szállása ablakából nézte végig. Miután Görgei hol a fővárosban, hol Esztergomban, hol Tatán, hol a hadseregnél tartózkodott, a felesége is elhagyta a fővárost. Előbb Tatára, majd onnan Esztergomba utazott, ahol a prímási palotában szállt meg. Június 29-én vagy 30-án itt kapta férje levelét a június 28-i győri csatavesztésről azzal, hogy minél messzebbre távolodjék el a hadszíntértől (Görgei egyik segédtisztje, Bakody Tivadar családjának tiszaroffi kúriáját ajánlotta). Görgeiné végül csak Pestig ment, ahol július 3-án értesült az előző napi komáromi csatáról s arról, hogy férje súlyos fejsebet kapott egy lovassági összecsapásban. A Komáromból a fővárosba érkező orvosok igyekeztek megnyugtatni a tábornoknét, nem sok sikerrel. Július 5–10. között valamikor levelet kapott Görgeitől, aki beszámolt benne állapotáról, hozzátéve, hogy keressen magának minél távolabbi menedéket, s talán legjobb lenne, ha visszatérne Franciaországba a rokonaihoz. Egyben elküldte félhavi fizetését is. Görgeiné ezt követõen a hadügyminisztérium elnöki osztályfőnökének, Molnár Ferdinánd ezredesnek és másoknak a rábeszélésére a kormány új kijelölt székhelyére, Szegedre utazott, Molnár családjával együtt. Előbb Ludvigh Jánosnál, Görgei volt kormánybiztosánál, majd a Wodianer családnál lakott. Szegeden tanúja volt az ottani lőporgyár felrobbanásának július 28-án. Találkozott Láhner György tábornok feleségével, s vele együtt hagyta el a várost július 30-án vagy 31-én. Aradra utaztak tovább, ahol Görgeiné Láhneréknél szállt meg. Augusztus első napjaiban, valószínűleg 4-én felkereste a várban a betegen fekvő Damjanich János tábornokot, aki igen szívélyesen fogadta őt. Ott maradt ebédre, a társaságban ott volt Aulich Lajos tábornok, a hadügyminiszter is. Az ebédet követően Damjanichnál hirtelen megjelent Kossuth Lajos. Görgeiné itt találkozott először személyesen a kormányzóval, aki igen jó benyomást tett reá. Emlékirata szerint Kossuth azonnal a katonai kilátásokról kezdett el beszélni, s a kormányzó optimizmusa már-már rá is átragadt, amikor hirtelen futár érkezett Görgeitől a Nagysándor József tábornok hadtestének augusztus 2-i debreceni vereségéről szóló hírrel. Augusztus 5-én vagy 6-án Üchtritz Emil alezredes és Piller János (?) kíséretében elhagyta Aradot, hogy Görgei észak felől közeledő hadseregéhez siessen. Hosszan tévelyegtek az utakon, késő este értek Simándra, majd másnap Nagyszalontára. Itt találkozott hosszú idő óta először Görgeivel. A találkozás megdöbbentő volt: „Artúr kilépett a házból, és én láttam, hogy néhány hét alatt ilyen borzasztóan megváltozott a sebe miatt. Júniusban virágzó, fiatal, erős embert hagytam el, és Szalontán sápadt, gondtól és testi fájdalomtól megviselt embert találtam” – írja emlékiratában. Találkozásuk rövid volt, mert Görgei az ebédet követően utasította Danielisz János ezredest, a tábori főintendánst, hogy kísérje a feleségét Nagyváradra a Hankovich családhoz. (Hankovich György képviselő, honvédőrnagy maga is Görgei leghívebb emberei közé tartozott.) Az oroszok nagyváradi bevonulását követően a család Görgeinét egy közeli majorságba menekítette. Augusztus 16-án itt értesült a fegyverletételről. Valószínűleg még aznap beutazott Nagyváradra, s itt találkozott újra a férjével. Az elkövetkező napok kétségek és remény közepette teltek mindaddig, amíg meg nem jött a hír, hogy a cár kegyelmet adott Görgeinek, és a fiát küldte Ferenc Józsefhez ennek kieszközlésére – ennek megtagadása esetén pedig Oroszországba viteti Görgeit. Rövidesen aztán megjött Haynau cs. kir fővezér levele a császári kegyelemről, illetve az a rendelete, hogy Görgeinek és családjának Andrássy Norbert cs. kir őrnagy kíséretében száműzetése kijelölt helyszínére, a karintiai Klagenfurtba kell utaznia. „Egy meteorszerűen ragyogó és meteorszerűen lebukott kurta dicsőség után így költöztünk mint hazátlan idegenek egy idegen és ismeretlen országba, idegen és ismeretlen emberek közé” – írja emlékiratában Görgeiné. Görgeinek 1849 után kevés működési tér jutott. 1849–1867 között a karintiai Klagenfurtban, majd Viktringben élt rendőri felügyelet alatt feleségével, majd itt született két gyermekével, Bertával (1850–1934) és Kornéllal (1855–1933). Fennmaradt levelezése a tanú rá, hogy e tizennyolc év alatt felesége volt a család egyik fő összetartó ereje, ő lendítette át férjét nemegyszer az időről időre rátörő elkeseredettségen vagy önvádon. Sőt 1862-ben felesége rokonságát felhasználva két emlékiratban fejtegette francia politikusoknak, hogy a francia császárság létérdeke Ausztria hatalmának biztosítása, ez pedig csak a magyar alkotmányosság helyreállítása révén képzelhető el. A kiegyezést követően felesége egyengette számára a hazatérés útját; járt Deáknál és Andrássynál is. Más kérdés, hogy a hosszú száműzetés és a meglehetősen gyötrelmes hazatérés kikezdte a kapcsolatukat. (Egyes források szerint Görgeinek Ausztriában volt egy futó viszonyból származó, házasságon kívül született gyermeke is; nyilván ez sem tett jót a családi összetartásnak.) Miután Görgeinek nem sikerült itthon megfelelő munkához jutni, az 1870-es években az erdélyi vasútépítéseken dolgozott munkafelügyelőként. A család által Etelkára magyarosított Adéle ide már nem követte a férjét, hanem 1876-ban a toporci rokonsághoz költözött, és soha többé nem élt együtt Görgeivel. Eleinte még leveleztek, végül minden kapcsolat megszűnt köztük, Görgei az asszony 1900-as temetésére sem ment el. Adéle majdnem százhúsz éve olyan sírkő alatt nyugszik, amelyre nem tudták helyesen felvésni a nevét.
A korabeli nyilvánosság nem ismerte a háttérben zajló eseményeket. “Hogy mi volt a válás oka, nem tudni, azt mondják, hogy Görgei azért vált meg családjától, mert teljesen egyedül, elzárkózva akart élni” – írta Adéle halálakor a Pesti Napló.
Hermann Róbert azt mondja, a gyerekek körüli vita miatt szakadtak szét a szálak – nemcsak férj és feleség, de az apa és a gyerekei között is. Adéle a gyerekek mellé állt a családi ütközetekben, és Görgei sokszor úgy érzete, alulmarad a csatákban. Ekkora vereséget utoljára Hodrusbányánál szenvedett, írta egyszer valamelyik barátjának.
Kornél és Berta sem találták a helyüket, mindkét gyerek élete végső soron sikertelen lett. Görgei az iskolai csúfolódásoknak, zaklatásoknak kitett fiát magára hagyta. Kornél az egyetemet nem fejezte be, a századfordulón is a mamahotelben lakott. Anyja halála után soha meg nem adott kölcsönökből, kegydíjból élt. Amikor 1933-ban egy közkórházban meghalt, „semmi sem maradt utána, csak egy viseltes ruha.”
Berta, akinek emlékkönyvébe Arany János is írt, a bálok kedvencéből a világosi kastély úrnője lett Bohus László feleségeként. De hamarosan elvált – kiváltva ezzel apja rosszallását. Férjhez ment a dúsgazdagnak mondott cseh Bubna grófhoz, és Londonba költöztek, ahol a pénznek hamarosan vége lett. Még apja halála előtt visszatért Magyarországra, de senkitől nem sikerült pénzt szereznie, és egy kis alsó-ausztriai faluba, Gumpoldskirchenbe költözött. A szobáért csak takarítással tudott fizetni. Görgei megítélése ebben az időben már javult, és Berta az apjára hivatkozva próbált megélhetést biztosítani magának. Kérésére gyűjtést indított számára Az Est, kegydíjat utalt neki gróf Tisza István, majd gróf Bethlen István miniszterelnök, Gömbös Gyula pedig saját pénzből fizette a betegségekkel viaskodó idős asszony egyik kúráját.
Amikor halála előtt nem sokkal Illés Endre felkereste a leomló hajú bálszépére csak romjaiban emlékeztető, nyolcvanon túli nőt, az „rögtön panaszolni kezdte kivetettségét, sanyarú napjait, egész életét. Néhány perc alatt régi, nagy intrikák, örvénylő pletykák árnyalakjaival népesítette be a szobát: keresztnevükön, becenevükön szólította az ide-oda lebbenő árnyakat — röpködött a sok Réli, Pőre meg az a szemtelen osztrák zabigyerek, Gambelli Klára (Görgey klagenfurti éveinek emléke), akit bezzeg kiházasított az apja, de őt, az édeslányát, éhezni hagyta, a leveleire nem is felelt, de hogyan is felelhetett volna, hiszen a visegrádi boszorkányok, Réli és Pőre, elsikkasztották a leveleit. Hogy kik ők? Szégyen, szégyen, szégyen! Az apja, a hős, elszerette saját édes öccsének a feleségét, és ezzel a szajhával élt. Ezzel a Rélivel. De ő is megbűnhődött, mert az állhatatlan vénember Rélit is csalta, azzal a vad kancával, Pőrével, és a szelíd, ártatlan báránykával, Lenkével. Az anyját a lányaival!”
Valóban, „a klágenfurti évek emlékét” Görgei később örökbe fogadta, amin nyilván nem tette túl magát sem a felesége, sem a törvényes házasságból született gyerekei. A Réliként emlegetett asszony Görgei István felesége, Dedinszky Aurélia, a visegrádi villa tulajdonosa, akivel Görgei Artúrnak nemcsak a rossznyelvek, hanem a történészek szerint is viszonya volt. A szelíd, ártatlan, „széles körben ismert és tisztelt” Lenke, akit mindenki Görgei hűséges gondozójaként ismert, két évvel a tábornok halála után öngyilkos lett. A Dunába vetette magát, miután évekig depresszióba esve és félig vakon rendezgette a hátrahagyott iratokat a visegrádi villában.
A Görgeit még 1912-ben meglátogató Móricz Zsigmond váratlanul beleshetett a katona lelki bugyraiba (nem hiába tervezett róla darabot írni):
– Az apám! – kiáltott fel égő szemekkel, belerekedve rekedt hangjának legmélyebb dühével, – az nem volt ember! Az egy lump volt… Az anyám!… Nem féltem a haláltól, mert meg akartam halni! Minden csatába azzal mentem, hogy kitártam magam a golyóknak! Bele a csata legnagyobb tüzébe s kitártam a karom és azt kiáltottam: Anyám! És láttam őt az égben…
Némán és megdöbbenve égtem.
– Tábornok úr, mondtam, önnek fiatal felesége volt.
A tábornok könnyes indulattal rivallt:
– Az nem tartozik ide… Az nem számított… Arról ne beszéljünk! Az semmise volt!”
Azon, hogy Görgei a harctéren áruló volt-e vagy zseni, évtizedekig elvitatkoztak politikusok és történészek, bűnbakkereső hazafiak. Családi viszonyainak szövete ugyanolyan bonyolult: vajon a közéleti nyomás tette tönkre, vagy kizárólag az édesanyjához kötődő, érzelmileg sérült férfi volt, aki romba döntött minden vele kapcsolatba kerülő nőt?