A pudmerici csata 1705. augusztus 11-én.
Herbeville két napi pihenés után, augusztus 10-én indult el Lipótvár mellől karkóci táborából, hogy a Csallóközbe visszatérve, ismét egyesüljön a Schlick lovassági tábornok alatt ott visszahagyott seregrésszel és podgyásszal.
Közben a kurucok táborában meglehetősen izgatott volt a hangulat, mert a tisztek és a legénység zúgolódni kezdtek amiatt, hogy tábornokaik ki engedték csúszni a császáriakat kezeik közül és ismerve a kölcsönös létszámviszonyokat, a csapatok szinte égtek a vágytól, hogy a császáriakkal megmérkőzzenek, akiket számbeli fölényükkel elég könnyen legyőzni reméltek. Rákóczi ugyanis ebben az időben mintegy 25–30.000 főnyi sereg fölött rendelkezett, 28–30 ágyúval, míg Herbeville seregének állománya mintegy 12–15.000 emberre rúghatott.
A további teendők megbeszélése végett Rákóczi haditanácsot hívott egybe, amelyen az összes jelenlévők megegyeztek abban, hogy az ütközetre alkalmat kell keresni s e végből az ellenséget, mihelyt kimozdúl Lipótvárból, őt (folyton) ingerelve meg kell támadni.
A gyakorlatban Rákóczi ezt a haditanácsi határozatot jóval enyhébb formába ültette át, mert mint emlékiratai 133. oldalán mondja: „A nagyszombati síkság, amelyet már meglehetősen ismertem, igen mély patakok által van átmetszve, s azokat csak egészen közelről lehet észrevenni. Ezek védelme alatt az ellenség rendezett hada előnyösen hátrálhatott az én seregem elől, mely a hadmozdulatokban nem volt még jól begyakorolva. Az ellenségnek egy jó utócsapata szembe állhatott volna velem e szakadások átjáratainál. Semmi kedvem sem volt ennek magamat kitenni, noha parancsot adtam az egész lovasságnak, hogy rőzsekötegeket (fascines) csináljon és vigyen magával amaz árkok betöltésére. Tulajdonképi szándékom az vala, hogy az ellenséget elvágom a Csallóköztől, ahol podgyásza volt, s egy jól ismert szép síkot választok csatatérnek.” Igy felkészülve s ezeket forgatva elméjében tudta meg, hogy Herbeville augusztus 10-én reggel elindult Lipótvár alól. Erre Rákóczi azonnal felriasztotta táborát s mindenekelőtt Farkashidára vezette seregét. Itt megtudván, hogy az ellenség Nagyszombatnak vett irányt, az idáig cipelt rőzsekötegeket elhányatta s erőltetett menettel Vedrődön át csatarendben Cifferig vonult, ahol másnap reggel a terepet harcra alkalmasnak találván, csapatjait csatarendbe fejlődtette, itt akarván útját állni a Csallóközbe igyekvő ellenségnek. A császáriak aznap, vagyis augusztus 10-én, csak Nagyszombatig jutottak, ahol élelmi készleteiket a lakosságnál kiegészítvén, táborba szálltak, s másnap hajnalban folytatták útjokat Gerencséren át Ciffer felé. Reggel 7 óra tájban a Ronyva patakon is átlépve, Herbeville észrevette, hogy Rákóczi Ciffer keleti szegélyén illetve a helységtől délnyugatra fekvő magaslatokon felfejlődött seregével harcra készen várja őt, mire tábornokainak javaslatára menetét már nem egyenes irányban Ciffer felé, hanem jobbra kanyarodva, Istvánfalva s a Kis-Kárpátok irányában folytatta. „Czélja vala – mint Rákóczi mondja emlékiratai 134. oldalán, – kikerülni az összeütközést a síkon, és engemet szoros helyzetre csalni.”
Rákóczi az ellenség e kitérő mozdulatával nem sokat törődött, mert úgy érezte, hogy célját, a császári seregnek a Csallóköztől való elvágását elérte. „Azt se nagyon bánta – írja Markó id. m. 265. oldalán, Rákóczi emlékiratai és egyéb források nyomán – hogy a németek Vöröskő (Bibersburg) felé a Kis-Kárpátok hegyszorosaiba készülnek, mert bízott abban, hogy az ottani községek kuruc érzelmű tót lakossága – éppen úgy, mint az emlékezetes Szomolányi ütközetnél és a bazini császári őrség siralmas elvonúlásánál – most is ellenségesen fogja fogadni őket. Nem akarta további elhatározását elhamarkodni. Eddigi csatái meggyőzték őt arról, hogy lovasságával csakis sík terepen van reménye győzelemre s eddigi tapasztalataiból azt is tudhatta, hogy a sereg egységes vezetése e vízmosásoktól, mocsaras patakoktól átszabdalt, cserjés, erdős dombok és völgyektől felaprózott és kevésbé áttekinthető terepen teljesen lehetetlenné válik. Egyelőre tehát csak megfigyelő lovaskülönítményeket küldött Pudmericen át Herbeville seregével párhuzamosan Vöröskő felé s nyugodtan akarta azok jelentését bevárni. Alvezérei ezzel az elhatározással nem voltak megelégedve. A haditanácsokon amúgy is leglármásabb Ocskay először Eszterházy Antalt kereste fel, akire seregének balszárnyát bízta a fejedelem. Azután vele és Ebeczkyvel s még több más főtisztekkel a jobbszárnyon lévő Bercsényihez mentek. A fejedelem hátamögötti tanácskozásokba bevonták Ottlyk főudvarmestert is, akinek mint Thököly karabélyos ezredesének a tisztek előtt akkor még nagy tekintélye volt. Bercsényi, „aki ily alkalmakkor mindig ingadozó volt, a fejedelem elé vezette e főtiszti gyülekezetet és kifejtette előtte, hogy a sereg zúgolódik és bosszankodik, hogy Herbeville újból elmenekült előlük, ezért arra kérik a fejedelmet, hogy vezesse seregét azonnal a németek után, mert csak így lehet őket a veszélyes hegyvidékbe beszorítani. Érthető, hogy Bercsényi, de különösen Ocskay előtt a szomolányi példa lebegett s ezért kivánták a harcot a hegyek között, nem számítva azzal, hogy a császári sereg viszont Vereskőre támaszkodva, olyan erős védelmi állást készíthet ott magának, amiből a kuruc lovasság sohasem tudná kiugrasztani. „Megvallom, türelmetlenül hallgattam a beszédeket, – írja Rákóczi emlékiratai 135. oldalán – de bármely fiatal is voltam, mégis bírtam annyira uralkodni magamon, hogy hidegvérrel megmondhattam nekik, hogy nyugtalanságuk és egyenetlenkedésük nagy kárunkra lehet; hogy ama vidék tele van hegyi patakokkal; hogy nekünk sok idő kell, míg csatarendbe állhatunk; hogy a szakadékos terület a főként lovasságból álló seregnek hátrányára van; s hogy csak úgy arathatnánk győzelmet, ha az ellenséget körülkeríthetnők, s végül hangsúlyoztam, hogy jelenleg tudjuk, hogy hol vagyunk, de nem tudom, milyen terepre kerültünk, ha tovább megyünk. Ha megfontolják mindezeket, akkor bizonyára megváltoztatják nézetüket.”
Rákóczi érvelései nem maradtak eredmény nélkül, mert alvezérei látszólag belenyugodtak a hallottakba és eltávoztak. De nemsokára ismét visszatértek s kijelentették, hogy belátják, miszerint „Rákóczinak sokba igaza van, de arra hivatkozva, hogy a katonaság zúgolódik és nem akarja karmaiból Herbevillet kiengedni, újból kérték Rákóczit, hogy ne hallgasson holmi francia szabályokra, amelyeknek lassú, methodikus szelleme ellenkezik a magyar katona lelkületével, mely cselekvésre ösztönzi őt s miután a hosszú várakozás szintén ellenkezik a magyar katona tüzes véralkatával, használja ki tehát seregének harcvágyát s legalább egy kis mozdulatot tegyen az ellenség felé. Azt ajánlották, hogy a csapatok mostani csoportosításukban egyszerűen balra fordúlva vonúljanak Herbeville-lel párhuzamosan a Pudmericen keresztül folyó Gidra patak völgyét nyugatról kisérő dombháton a vöröskői erdő felé. A sok lármás haditapasztalatokkal és helyismeretekkel előhozakodó ellenvéleménynek Rákóczi most már nem volt képes ellenállni; fiatalnak, tapasztalatlannak érezte magát velük szemben. Megparancsolta tehát seregének, hogy megtartva csatarendi tagozódását, vonúljon balra, a dombtetőn vezető út mentén. Ezt a parancsot benső meggyőződése ellen adta ki, sőt egy pillanatig azt se bánta volna, ha az ellenség megveri, mert akkor tábornokai talán belátták volna, hogy mégis csak neki volt igaza.
Seregét elindítva, ő maga kiséretével a terep szemrevételezése céljából előrelovagolt s déltájban Pudmeric magasságába érve, itt – mint emlékiratai 136. oldalán olvassuk – a következőket figyelte meg (lásd a XVIII/16. számú mellékletet) „azon hegynek teteje – írja Rákóczi – ahová az alig észrevehető emelkedőn feljutottunk, jó magas vala, s igen ritka erdő borította. A lemenetel túlnan (vagyis észak felé) teljes lehetetlen volt. (?) Alant igen széles völgy terüle, nagy, sűrű erdővel benőve; ekkép balszárnyunk jól vala fedezve. (?) A hadvonal előtt lévő (vagyis az északkelet felé néző) lejtő nem volt oly meredek (mint a balszárny előtt lévő) és a hegy lábánál egy Pudmeric nevű falu feküdt. Ezen oldalról a völgyet egy kis tó zárta el, amelynek igen keskeny gátja volt s mindenfelől bokrokkal és fákkal vala szegélyezve: e tóból egy patak csörgedezett: mely a mocsáros réten keresztül egész vonalunknak hosszában folyt. Átellenben hasonló volt a terület, csakhogy magasabb; az egyik hegytető a másiktól nem volt távolabb egy ágyúlövésnyinél. Hadállásom közepének átellenében egy malom állott, amelytől könnyen föl lehetett jutni az átellenünkben magasló hegyre egy két lejtő között vezető úton.”
A látottak alapján a fejedelem arra az elhatározásra jutott, hogy hasonló módon, mint ahogyan azt Ciffernél szándékolta, immár Pudmericnél fogja az ellenség további elvonúlásának útját állani. Ehhez képest seregét Pudmericnél egy magasságban megállította, majd mindkét menetoszlopot jobbra fordítva, d. u. 1 és 2 óra között a Gidra patakkal párhuzamosan a következő csoportosításban helyezte el: Első harcvonal: a gyalogság s előtte a malommal szemben a 24, más adat szerint 28 ágyúból álló tüzérség; második harcvonal: az egész lovasság. A jobbszárnyat a fejedelem éppúgy, mint hajnalban Ciffernél, Bercsényire, a balszárnyat pedig Eszterházy Antalra bízta. Ebben a csoportosításban a sereg 2–3 óra hosszat mozdulatlanul töltött el. Eltikkadva és elfáradva a nap hevétől, vagy még inkább – mint maga mondja – a tolakodó okoskodásoktól, Rákóczi leszállt lováról és a dombtetőn lévő fák árnyékában, ahonnan az egész sereg felállítását áttekinthette, lepihent. Egy bizonyos idő elteltével feltűnt a malommal szemben az ellenséges lovasság első osztaga, melyet Rákóczi a császáriak elővédének tartott. „Rákóczinak még arra sem volt ideje, hogy parancsokat adjon ki a harc mikénti megkezdésére, amikor türelmetlen alvezérei már ismét megrohanták s nem kért tanácsaikkal sürgették, hogy egy gyalog dandárt a Vöröskő felé nyúló erdőbe küldjön, amelyet ők jól ismernek, egy lovas brigádát pedig azzal a feladattal bízzon meg, hogy Herbeville háta mögé kerülve, szegődjön sarkába és hajtsa őt az erdő felé. Rákóczi, kelletlenül bár, de hallgatott reájuk és az Eszterházy balszárnyán levő gyalogságnak parancsot adott az erdőbe való bevonulásra, Bercsényi pedig a jobbszárnyhoz sietett s onnan Csáky István tábornokot küldte Réthey György ezredes huszárjaival a völgybe, hogy a Gidra patakon átkelve, lovagoljanak a tulsó dombokra és lopódzanak Herbeville seregének háta mögé. – De a császáriak az elmult napok tapasztalatain okulva, már óvatosabbak voltak. A Pudmerictől keletre fekvő dombtetőről jól látták nemcsak Rákóczi hadállását, hanem a két (baloldalon a gyalogos, jobboldalon a lovas) dandár elindulását. Nem mentek tehát a faluba, hanem visszafordúlva, nagyobb kerülővel Istánfalván át igyekeztek Vöröskő felé, az említett dombon a kurucok szemmeltartására csak egy kisebb osztagot hagyván hátra. Délután 2 óra tájban a fárasztó melegtől elcsigázva, az Istvánfalva és Vöröskő között fekvő magaslaton megállottak s táborba szálláshoz fogtak. – Rákóczi azonban minderről még nem tudott semmit. Csak azt látta, hogy a Pudmeric felé közeledő lovasság visszafordúl s eltűnik a dombok mögött. Ebből azt következtette, hogy Herbeville serege ott megállt, csatarendbe fejlődik, hogy aztán erős támadással megrohanja a falut. Ennek ellensúlyozására a balszárnyról az erdő felé indított gyalogságát megállíttatta és leküldte a faluba azzal az utasítással, hogy tó és a falu körüli kertek, fák és bokrok által fedezve, szállja meg a község keleti szegélyét. Egyúttal Eszterházy lovasságát, a dombtetőn csak gyengébb lovas őrségeket hagyva, a tűzérségi tűz elől védettebb helyre, a domb háta mögé küldte. Mindez csak a várható harchoz való csoportosítást elősegítő intézkedés volt, hogy azalatt kitapasztalhassa az ellenség szándékát, akit nem akart és nem tudott volna az adott helyzetben megtámadni.
„Nagy mulasztás volt Rákóczitól, – írja Markó folytatólag – hogy nem küldött Pudmericen át az ellenség felé felderítő járőröket, akik könnyű szerrel megállapíthatták volna Herbeville elvonulását Istvánfalva felé. Igy tehát a délutáni órák elmúltak s Rákóczi még mindig azt hitte, hogy Herbeville a szemben lévő dombok mögött frontális előretörésre csoportosítja seregét,” holott az már akkor a kurucok balszárnyán túl, Istvánfalváról nyugatra, az ezen helység és Vöröskő vára között fekvő dombokon, táborba szállni készült.
Közben Réthey huszárjai nagynehezen átgázoltak a Gidra patakot szegélyező mocsarakon, de jelentéseket az ellenségtől nem küldtek, mert akkorára, amikor ők a tulsó dombokra értek, a császári sereg már Istvánfalva felé járt. Bercsényinek szintén nem volt tiszta képe a helyzetről; ő nemsokára a Csáky-dandár elindítása után Rákóczihoz visszatérve, csak azt jelenthette, hogy a Gidra patakot szegélyező rét oly ingoványos, hogy a huszárok alig birtak átvergődni rajta, s így az ottani terep lovas támadásra, rohamra alkalmatlan. Rákóczi ekkor közölte Bercsényivel, hogy a déli órákban az ő rábeszélésére kiadott intézkedések már céltalanok lévén, a gyalogságot nem az erdőbe, hanem Pudmeric faluba küldte. Mivel pedig érezte, illetve úgy vélte, hogy ha az ellenség támad, a küzdelem gyúpontja a Gidra patak hídja és a pudmerici malom lesz, ezért megparancsolta Bercsényinek, hogy maga alá rendelve La Motte ágyúit és a falubeli gyalogságot, alkosson abból egy erős harccsoportot s foglalja el azzal a kiválóan fontos malom s híd környékét, Bercsényi ezt a megbízást naivul azzal az indokolással hárította el magától, hogy mint lovas katona nem ért a gyalogság vezetéséhez. Rákóczi sem az időpontot, sem a helyzetet nem találta alkalmasnak arra, hogy alvezérével hosszabb vitába bocsátkozzék és őt ellenkezéséért felelősségre vonja. Mivel azonban ilyen körülmények között az általa legfontosabbnak vélt harccsoport vezetését már nem bízhatta nyugodt lélekkel Bercsényire, ennélfogva őt ismét a jobbszárnyra küldte vissza, hogy a jobbszárny lovasságának még mindig ott álló részével, – mialatt az alkalmatlan támadási területről a Gidra patak innenső oldalára visszaveendő Réthey ezred az erre vonatkozó parancsnak eleget tehet, – másutt kényelmesebb átkelőt keressen, hogy aztán az esetleg támadásba átmenő császáriakat, akikről még mindig azt hitte, hogy a szemben fekvő dombok mögött támadáshoz csoportosulnak, baloldalba illetve hátba fogja. Egyúttal egyik szárnysegédjét azzal a paranccsal küldte a legközelebbi gyalog dandárhoz, hogy a patak mentén elhelyezkedve, könnyítse meg a Réthey-ezred megparancsolt visszavonúlását. A fejedelem e parancsát vagy a dandárnok értette rosszúl, vagy a hadsegéd nem magyarázta meg jól, de elég az hozzá, hogy azt nem úgy hajtották végre, amint azt Rákóczi gondolta. Az ezredek ugyanis nem álltak meg a patak partján, hanem azon átgázolva, tovább mentek a tulsó lejtőre, ahol ezidőtájt számottevő ellenség nem volt. Közben Csáky tábornok a vett parancs folytán Réthey lovasságával visszatért a patak innenső partjára, maga után vonván azt a császári lovas osztagot, amelyet Herbeville a kuruc sereg megfigyelése céljából visszahagyott, de ezt La Motte néhány ágyúlövéssel csakhamar visszatérésre kényszerítette.
Ezt az ágyúzást Herbeville-ék is meghallották és abból alighanem Rákóczi támadó szándékára következtettek. „Herbeville tábornoki karában – írja Markó id. m. 276. oldalán – mint mindig, ezúttal is Pálffy János volt a leggyorsabb elhatározású. A várható viadal személyileg is őt érintette legközelebbről, hiszen ez a terület, ahol a két ellenfél most csoportosúlt s a közeli órákban verekedni fog, az ő uradalmának területén feküdt; Pudmeric és a többi környező falu az övé volt, e tájon tehát minden patakot, bokrot jól ismert. Megmagyarázta Herbevillenek, hogy semmi értelme sincs többé a kurucok elől való további kitéregetésnek; itt vannak alig egy-két ágyúlövésnyire tőlük” s így az összeütközés el nem kerülhető; legjobb tehát, ha ők lépnek fel haladéktalanúl támadólag. „Herbeville – írja Markó folytatólag – belátta e tanács helyességét és abbahagyta a tábor letelepítését. Délután fél 6 órakor csatarendbe állított seregével visszakanyarodva, egyenesen Pudmeric felé vonult. Félórai menet után már a Pudmerictől északra fekvő majornál volt s így elérkezett, illetve közel ért Rákóczi gyalogságának balszárnyához, amelyet különösképpen váratlanúl és meglepően megtámadhatott.
Tűzérségét Herbeville előre küldte a Pudmerictől keletre fekvő magaslatra, ahol az a malommal szemben felvonulván, tűz alá vette a dombtetőn visszamaradt kuruc lovas osztagokat, amelyeknek soraiban az ellenség ágyúgolyói némi zavart okoztak. „Rákóczi ekkor – írja Markó id. m. 278. oldalán – még a dombtető árnyékos fái alatt állott, amidőn észrevette, hogy az említett lovasságot a becsapódó ágyúgolyók kissé megingatták… A két ellenfél most már közel volt egymáshoz. Rákócziék a Gidra patak jobb partján, a császáriak a balparton… A tapasztalt császári alvezérek jól tudták, hogy széles arcvonalban közvetlenül az ellenség puska- és ágyúcsövei előtt nem lehet a patakon átgázolni s így a legfontosabb és legsürgősebb cél a malom elfoglalása volt. Herbeville gyalogsága tehát a falutól keletre fekvő kis erdő és szőlő-kertek oltalma alatt ide vonúlt, míg a sereg zöme – a lovasság – Pálffy parancsa alatt a falutól északra a község és az említett major közötti töltésen átkelve, közelítette meg Pudmeric északi kijáratát. Rákóczi csak ekkor – délután 6 óra tájban értesült arról, hogy Herbeville nem a tulsó dombokról, – ahonnan ő várta, – hanem Istvánfalva felől igyekezett Pudmericbe behatolni… amikor azután 6 óra tájban az első császári osztagok a patak mentén levonúlva, a malomnál harcba keveredtek, az egész kuruc csatafelállítást balra átcsoportosítani már nem lehetett. De erre Rákóczi nem is gondolhatott, mert a csatát kezdő és döntően bevégző küzdelem, rövid másfélóra leforgása alatt, zürzavaros kavarodásban játszódott le.”
Amikor Rákóczi észrevette, hogy az ellenséges tűzérség bevezető tüze a dombtetőn volt lovasságában zavart támasztott, nyomban oda nyargalt, hogy a rendet ott helyreállítsa. Utközben vette a jelentést, hogy az ellenséges gyalog zászlóalj a malomhoz közeledik. Ez a dán ezredek élzászlóalja volt. Tudjuk, hogy Bercsényi vonakodása folytán a parancsnoklási viszonyok ép e kiválóan fontos ponton nem voltak kellően rendezve s hogy a malomban, mivel a Csáky lovascsoport visszavonúlásának fedezésére előrerendelt gyalogdandár túlment a számára kijelölt vonalon, gyalogság egyáltalában nem volt s így azt csupán La Motte tűzérsége és a távolabb fekvő kertekben és házaknál lévő gyalogság puskatüze oltalmazta. La Motte tűzérsége elég hatásosan lőtte ugyan a malom felé törekvő ellenséges osztagokat, minek folytán azok kissé meginogtak, de azért mégis folytatták előnyomúlásukat.
A kuruc gyalogsági harcvonal jobbszárnyán álló báró Andrássy György hajdúezredes észrevette az ebből származó nagy veszélyt, s ezért parancs bevárása nélkül, kivont karddal csapatjai élére állván, azokkal keresztül rohan a patakon s a fentebb említett, túlmessze előre nyomúlt gyalog dandárt is magához vonva, elszántan rávetette magát a malom felé közeledő ellenséges osztagokra, miből a malom tájékán, annak birtokáért véres küzdelem keletkezik. Az elszánt, bátor támadásnak meg is lett az eredménye, mert Andrássy nemcsak visszaverte és elűzte a malom környékéről az ellenséget, hanem azt a tovább keletre fekvő lejtőn is követte. Mivel azonban az ellenség űzése közben nagyon messze hatolt fel a hegynek és nem nyomúlt eléggé zárkózottan előre, a folyton erősbödő ellenség csakhamar visszanyomta őt osztagaival együtt a lejtőről, a falu felé. Ezt a dombtetőn álló lovasság, amelyhez időközben Rákóczi is beérkezett, észrevette. „Nem törődve a fejedelem jelenlétével – írja Markó – vagy éppen azért, hogy szemeláttára rohanjanak harcba, a tisztek közül néhányan, amikor Andrássy válságos helyzetét megpillantották, rohamot fúvattak és a gyalogság támogatására leszáguldottak a dombról a malom felé. De a rendetlenül megindított és vezetett roham hamar megfeneklett… Kifulladva s széjjelszakadozva érkezett ez a rohamozó lovasosztag a faluba s közvetlen utána maga Rákóczi is oda vágtatott, hogy a küzdelem központjában, a malom körül most már általánosan dúló nagy küzdelmet a helyszínén megtekintse és irányítsa. Nem jutott a malomig, mert a huszárság, La Motte tűzérsége és a környező gyalogság, valamint a császáriaktól visszaszorított Andrássy-hajdúk az ágyúk körül annyira összetorlódtak, hogy éppen a legválságosabb ponton minden további kifejlődést vagy harcra való új tagozódást lehetetlenné tettek. La Motte ágyúi és a gyalogságnak ama részei, amelyek a házak és kertek körül Herbeville gyalogságával harcba keveredtek, derekasan dolgoztak, és elkeseredetten s szívósan védelmeztek minden talpalatnyi földet. Erejük azonban lankadt, mert ekkor – este fél 7 óra tájban – már mindjobban érezhetővé vált a Pálffytól vezetett hatalmas lovastámadás, mely a falu kertjeiben, a malomnál és a patak völgyében gomolygó tömeget oldalról érte… A császári lovasság élén a Hannover- és a La Tour vértes ezredek vágtattak, De Viard, tapasztalt, ügyes lovasezredes vezetésével a faluba. Nem csodálkozhatunk azon, hogy ennek a pihent harccsoportnak oldaltámadása a különféle fegyvernemekből szűk helyen, ágyúk között összetorlódott, tehát tehetetlen tömeg ellen, eldöntötte a csata sorsát. A De Viard után zárt rendben nyomuló többi lovasezred most már háromfelől körülfogta a falut és szorította onnan a kurucokat a patak mentén déli irányba.”
A nagy ellenséges lovastömeg feltartóztatlan előnyomúlását és a kuruc gyalogság visszavonulását látva, Eszterházy lovasságával szintén délkelet felé kezdett húzódni. Az ellenséges és a saját lovas tömegek mozdulatai nagy port vertek fel, melyet a dühös szél magasra felkavartan hordott a kurucok jobbszárnya felé. „E pillanatban – írja Rákóczi emlékiratai 139. oldalán, aki a balszárnyon támadt zaj hallatára alighanem oda akart lovagolni – leesett a süvegem, miáltal egy pillanatra fel valék tartóztatva, várván míg felveszik; apródjaim egyike, midőn a föveget visszaadá, figyelmeztetett, hogy ama (a La Motte tűzérsége körül támadt) csoportozatnak vége ingadozni kezd. Siettem, hogy eléje kerülhessek, amidőn nagy csodálkozásomra észrevevém, hogy (az Eszterházy parancsnoksága alatt álló) lovasságom nem a legjobb rendben jobbra húzódik. Megállítám tehát, de az oly ritka sorokat képezett, hogy keresztül mehettek rajtok a futók, akiket már majdnem mindenki kezdett követni. Mindig azt képzeltem, hogy a napot elhomályosító porfelleg lehetett oka ezen általános felbomlásnak; képzelem, hogy a jobbszárny, ahol Bercsényi volt, látván a port feléje vergődni: azt gondolá, hogy az ellenség áttörvén balszárnyomat, őreá fordult, s ennek folytán elhagyá állását. Valóban nem mondhatom, hogy több ellenséget láttam volna mint azon hadtömeget a hegyen, és a ma zászlóaljat a malom körül.”
„Rákóczi előtt – írja Markó id. m. 282. oldalán, – érthetetlen volt az egész. Ő a csata során csakis a malom körül harcoló zászlóaljakat (illetve saját fenti szavai szerint csupán zászlóaljat) látta s nem tudta megérteni, hogy serege a lovasok közeledésének hírére miért hagyta ott a küzdelem színhelyét. Azt hitte, hogy a malom körüli harccsoporton kivül ekkor még csak a Viardtól vezetett lovascsoporttal ütköztek össze s hogy Herbeville derékhada, (melyről persze nem tudta, hogy Istvánfalva felől visszatérve szállott vele harcba) még a dombokon túl van. A nagy felfordúlást csupán a hatalmas porfelhő okozta zűrzavarnak tulajdonította…
„Herbeville megelégedett azzal, hogy Rákóczi seregét a harcmezőről elűzte. A nagy porfelhőben és az esti szürkület közeledése miatt nem akarta a kurucokat üldözni, hanem Pudmeric alatt táborba szállt s csak másnap folytatta útját a Csallóköz felé, ahová zavartalanúl el is érkezett. Rákóczi serege fáradtságos éjjeli menetben vonúlt vissza Cifferen, Galántán át a Vág felé s 12-én hajnalban érkezett a vágvecsei hídhoz. Rákóczi maga, – kivel ügyetlen vezetői az éj sötétjében felesleges utat végeztettek, mert a Kisduna-ágon először a Csallóközbe vezették át és onnan vissza a Vághoz, – csak reggel találkozott a vágsellyei táborban seregének maradványaival… A kuruc sereg a csata után – szokása ellenére – dicséretes módon nem oszlott szét…
„Rákóczi seregének egész vesztesége emberekben csak 60 fő volt, a sebesültek száma pedig mintegy 140 főre rúghatott. Ágyúiból csupán kettő jutott az ellenség birtokába. Néhány ágyú, zászlók, dobok s néhány társzekér visszavonúlás közben a Gidra-patak mocsarában megrekedt, a többit azonban sikerült magukkal vinni.
Tiszt-veszteségük a kurucoknak nem volt, ellenben német jelentés szerint Rákóczit majdnem elfogták.
A császáriak részén Herbeville jelentése szerint elesett 95, megsebesült 212 s elveszett 4 ember. Az összes veszteség tehát 311 fő; ezek között az elesett tisztek száma 2, a sebesülteké 10 volt.
Az emlékkeresztet – talapzatán feltüntetett évszám tanúsága szerint – a csata századik évfordulóján emelték a Gidrafát Halmossal összekötő út mellett.