Thököly Imre hamvai Budapesten

A „kuruc király” 1699-ben, II. Rákóczi Ferenc fejedelem pedig tizenkét évvel késõbb, 1711-ben vett kényszerû, örök búcsút hazájától. A kis-ázsiai Nikomédia (1705), illetve Rodostó (1735) nagy halottja a történelmi viharok hosszú évszázadai során idegen, török földben nyugodott. Thaly Kálmánnak és lelkes társainak kezdeményezésére, majd Wekerle Sándor miniszterelnök felterjesztésére I. Ferenc József 1904-ben amnesztiában részesítette az 1715-ös törvényben örök hontalanságra ítélt számûzötteket. Ünnepélyes hazatérésükre, budapesti felravatalozásukra, majd végsõ búcsúztatásukra – Kassán, illetve Késmárkon – száz éve, 1906-ban kerülhetett sor.

Konstantinápolyban – a mai Isztambulban – 1906 õszén hét koporsót helyeztek ünnepélyes keretek között hajóra, majd Konstancában különvonatra: II. Rákóczi Ferenc és fia, József, Bercsényi Miklós, Esterházy Antal, Sibrik Miklós, Thököly Imre és Zrínyi Ilona hamvait indították haza.

Az 1906. évi XX. törvénycikk értelmében tehát a nagy evangélikus fejedelem is hazatérhetett. Egyházunk vezetõi az orsovai határnál várták a hamvakat. Scholtz Gusztáv bányakerületi püspök Zsilinszky Mihály egyházkerületi felügyelõ, Dianiska Frigyes késmárki és Francz Ede orsovai lelkész kíséretében mondott áldást: „Hazaérkezett nemzetünk nagy fia a haza földjére, mely mellett egykor jó és balsorsban rendületlenül kitartott. Hazaérkezett nem múló látogatónak, nem ünneplõ vendégnek, hanem hazaérkezett, miként a fiú édes otthonába a távol idegenbõl. Hazaérkezett állandóan, és itt közöttünk marad, hogy ahol egykor bölcsõje ringott, oda szálljon a sírjába is, amelynek szent nyugalma fölött nem az idegen nép szülötte, hanem saját nemzetének kegyelete õrködjék, idõk végezetéig. Lelkünk leborul az õ emlékezetének oltára elõtt. Hála és kegyelet nagy királyunk iránt, mert visszaadta nekünk nagyjainkat. Egyesüljünk mindnyájan buzgó imádságra a király és a nemzeteknek Atyja, a jóságos Istenhez. Immár az Úr áldjon és õrizzen meg titeket, és legyen hozzátok kegyelmes. Az Úr világítsa orcáját rátok, és adjon nektek békességet. Ámen!”

Szép ökumenikus gesztus volt az a jelenet, amely ezután következett: az evangélikus Kossuth Ferenc Rákóczi koporsóját, a katolikus Apponyi Albert pedig Thököly koporsóját koszorúzta meg méltató szavak kíséretében.

Október 28-án, vasárnap reggel fél kilenckor érkezett meg a különítmény a Keleti pályaudvarra. A fogadóbizottság ajkán felcsendült Vörösmarty Szózata. Egyházunk részérõl jelen volt báró Prónay Dezsõ egyetemes egyházi és iskolai felügyelõ, valamint Scholtz Gusztáv, Gyurátz Ferenc, Baltik Frigyes és Zelenka Pál püspökök vezetésével világi és lelkészi karunk nagyszámú küldöttsége.

II. Rákóczi Ferencnek és kísérõinek, valamint Thököly Imrének koszorúkkal megrakott és díszsorfallal kísért gyászhintóit tömegek búcsúztatták a Deák térig és a bazilikáig vezetõ útvonalon.

Amikor a díszmenetbõl kivált Thököly gyászkocsija, a hamvakat rejtõ vörösréz veretes, fejedelmi címeres ládát négy, díszmagyart viselõ egyházi méltóság: Zsigmondy Jenõ, Wagner Géza, Wagner Lajos és Glück Frigyes vette vállára, és lelkészek sorfala között helyezte az oltár elé épített fejedelmi ravatalra.

A 12 órakor kezdõdõ gyászistentisztelet Luther diadalmi himnuszával kezdõdött, és a „magyar gályarabok énekével”, majd nemzeti Himnuszunkkal zárult. Az ünnepi beszédet itt is Scholtz Gusztáv püspök mondta, aki többek között e szavakkal méltatta a nagy fejedelem emlékét: „Thököly nem halt meg. Thököly él! Az erõszakkal szövetkezett hitszegés idõ elõtt béníthatta meg a hõst, de a szabadságnak a vezér fáradt kezébõl kihulló zászlaját erõsebb, fiatal kar ragadta fel, mielõtt porba hullhatott volna. Elnémultál, áldott fejedelem Izmitben, virághantos nyugvóhelyeden, miként elnémult nagy utódod Rodostóban. De az eszme, amelyért éltetek, küzdöttetek, szenvedtetek és meghaltatok, édes hazánk szabadságának örök eszméje nem halhatott meg, sírotokból kikelve létjogot követel századok harcában azóta is!”

A Deák téri gyászszertartásnak katolikus és református résztvevõi is voltak, így többek között Fraknói Vilmos római katolikus és Baksay Sándor református püspök.

Thököly ravatala mellett az istentisztelet után délután 4 óráig óránként országos képviselõk álltak díszõrséget. A tengernyi koszorú között – egykorú feljegyzések szerint – ott volt a Pesti Magyar Egyháznak, a rákoskeresztúri, a bakonyszombathelyi gyülekezetnek, Józsefvárosnak és – Zrínyi Ilona tiszteletére – az Országos Nõképzõ Egyesületnek a koszorúja is.

A gyászünnep után Thököly szarkofágját a Bethlen Gábor Kör díszruhás tagjai vitték ki vállukon a gyászkocsira, amelyet azután beláthatatlan embertömeg kísért ki a pályaudvarra.

A fejedelem utolsó kívánsága az volt, hogy hazai földben, egy „kulcsos lutheránus város” templomában legyen végsõ nyugvóhelye. Valóban, az egykori Felvidék volt a szûkebb hazája, Késmárk volt a szülõvárosa. Ott éppoly fényes pompával fogadták hamvait, mint fõvárosunkban. Azt azonban aligha gondolta, hogy a sírja fölött magyar istentisztelet imádsága és magyar ének hangja csak egészen kivételes alkalommal emlékeztethet lángoló magyar hazafiságára!

Dr. Fabiny Tibor

Thököly Imre fejedelem mauzóleuma a fejedelem palástjával és zászlóival az új evangélikus templomban van. A mauzóleum falán helyezték el a Nikodémiából idehozott eredeti sírkövet is.