Scholcz Frigyes, ág. ev. lyceumi tanár, Scholcz János és Schmidt Katalin fia, szül. 1831. július 16. Ruszkinóczon (Szepesm.); a gymnasiumot Késmárkon, a bölcseleti és theologiai tanfolyamot Eperjesen végezte. Miután lelkészi tanárjelölti vizsgát tett, két évig nevelő volt Hedry Ernő septemvir házánál. Ezen idő alatt különösen a magyar és német költészet remekeit tanulmányozta. 1857-ben Jenába ment, hol világtörténelmet, bölcselettörténetet és exegesist hallgatott. 1858-ban hazájába visszatérve, tanári oklevelet nyert a magyar és német nyelvből és történelemből és a késmárki lyceum meghívását elfogadta, ahol 45 évig tanárkodott. Tizenkét évig mint igazgató állott az intézet élén. 1903-ban nyugalomba vonult.
Czikkei az Arany János Koszorújában (A szepesiek két hunmondája); a késmárki evang. lyceum Értesítőjében (1872. Emlékbeszéd Rajner György felett, 1876. A szepesi szászok bevándorlásáról, 1877. Londoni Mayer János György életrajza, 1879. A Tökölyek a mondában, 1891. Jony Tivadar és Rajner János György, a késmárki ág. ev. lyceum jóltevőinek emlékezete); a Hazánkban (1888. A protestáns pátens); az Egyet. Philologiai Közlönyben (1904. A késmárki Kazinczy-emléktábla).
Scholcz Frigyes egyik 1882-ben írt dala a szepesi németség (cipszerség) himnuszává vált.

Munkái:
1. Studienfahrt zweier Schulvereinler aus Spree-Athen. Késmárk, 1882. (Tréfás költői elbeszélés.)
2. A Tátra alatt. Regényes történelmi képek három szakaszban. Késmárk, 1903.
Szerkesztette a Karpaten-Postot 1882-től 1897-ig, ezentúl munkatársa volt.

A Rigele Alajos, pozsonyi szobrász által alkotott síremléken a tanár portréja ill. egy emlékező késmárki diák képe látható, a felirat mára már elég nehezen kibetűzhető.
A cipszerek e nagy személyének emléke előtt álljunk meg gondolatban, felidézve Lám Frigyes (Friedrich Lam) „Friedrich Scholz” c., 1933-ban írt versét (Friedrich Lam: Unvergessene Heimat, 1966, 107):

An deinem Grabe bin ich heut gestanden,
Der du uns alten Zipsern wie den jungen
Der Heimat heilge Hymne hast gesungen –
Heim zog dein Lied uns aus den fernsten Landen!

Was wir im Geiste einst für dich empfanden,
Das, Meister, können künden keine Zungen.
Nie ist dein Wort in unserm Herz verklungen,
Du lebst für uns, ob auch Jahrzehnte schwanden.

Mild schaut’ auf mich dein Marmorbild hernieder,
Als säss ich froh zu deinen Füssen wieder –
Mir war’s, als flüsterte dein Mund im Laub.

Hoch oben jauchzten Lerchen ohne Ende,
Ich aber musste falten fromm die Hände
Und beten still: „Gesegnet sein dein Staub!”

A vers szabad fordítása magyarul:

Ma látogatója voltam sírodnak,
Ki nekünk cipszereknek, idősnek és fiatalnak,
Szent himnuszt zengtél a szülőföldről,
S kiket hazahívott e dal távoli földről.

Amit elménkben hajdan irántad éreztünk,
Mester, azt nem tudja kifejezni nyelvünk.
Soha nem múlt el szavad szívünkben,
te bennünk élsz, az elszállt évtizedekben.

Úgy tekint le szelíden rám márványarcod,
Mintha újra boldogan ülnék lábaidnál,
s nekem úgy tűnik, mintha valamit a lombok közül súgnál.

Míg fent a pacsirta vég nélkül énekelt,
Lent jámborul imára kulcsoltam kezemet,
csendesen mormolva: Áldott legyen a Te porod!